Magyarország egyetlen őrülten intelligens zenei blogja

Music Over My Head

Primitive Man: Home Is Where the Hatred Is kritika (elemzés)

2015, Relapse Records

2015. május 01. - herma

Akarod-e, hogy beköltözzön az életedbe az iszonyat? A döntésed fényében olvass tovább!

Hát szóval a Primitive Man. Az egy Coloradóból származó sludge/doom zenekar. Bemutatkozó lemezük a 2013-as Scorn volt, amivel volt szerencsém megismerni őket, bizony már akkor irtózatos(an erőteljes) benyomást gyakoroltak rám. Ennek legfőbb oka - az énekes szélsőségesen brutális hörgésén túl - az addig soha nem hallott súlyú gitárhangzás. Nem hittem volna, hogy lehet fokozni a fokozhatatlant, de nekik sikerült a maximumra rádobniuk néhány lapáttal. A korrektség jegyében megjegyzem, hogy a gitárok a basszussal együtt szólnak úgy ahogy, és a dobokat sem kell félteni. Meg az is igaz, hogy a hangzás magában nem tudná eladni a zenét, ha nem is a legkreatívabbak a műfajban, de zeneileg is átlag fölötti a teljesítmény.

Mit mondjak, az új EP-n sincs másként mindez. Igaz, itt most szűkebb keretek közé szorítják magukat, a múltkor volt pl. ambient (na jó, igazából noise) szösszenet, meg meglehetősen gyors dal is, most főleg a végletesen lelassított, irgalmat nem ismerő döngölésé a főszerep. Olyannyira, hogy a sludge már csak nyomokban van jelen - főleg a dallamtalanság és a nyersesség okán -, és nem túlzok nagyot, ha bizonyos részeknet hallva a funeral doom stílust emlegetem. Csakhogy az Esoteric Maniacal Vale-jének megszólalása kismiska emellett a kikezdhetetlen monstrum mellett (itt persze a kismiska azért nem komolyan veendő :-)).

Az EP-n helyet kapott négy dalt nem akarom végigelemezni. Talán a nyitó Loathe tetszik a legjobban, ezt egy picit részletesebben bemutatom: erős a sípolásokkal-gerjedésekkel terhelt kezdése, aztán meglehetősen disszonáns témákra érkezik az extrém ordítás, majd nem átallanak rövid időre begyorsítani, amiről akár a Coffinworm, vagy netalán a Gorguts is be-bevillan. Majd egy leállást követően elég szétesetten folytatódnak a dolgok, a dob csak töredezett, esetleges ritmusokat hoz, és a dal végére olyan emberin, sőt démonin túli torokkínzásokkal riogat minket a vokalista, amiről a Void of Silence Dark Static Moments-ének közepe jutott eszembe, ami az én ismereteim szerint az ilyen irányú csúcs.

A következő két tétel hasonló szellemben íródott, a másodiknak érkező Downfall különlegessége, hogy az egyébként lassú dal gyors, csépelős keretbe van foglalva. A záró A Marriage with Nothingness pedig az azt megelőző Bag Man végi gitárgerjesztés elnyújtása, a végére feldíszítve kevés női sikollyal.

Az utóbbi években ugyan elszaporodtak az effajta végletesen brutális sludge-os zenekarok, a Primitive Man egyértelműen a jobbak között van, így feltétlenül érdemes megismerkedni velük az érdekelteknek!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://breakthesilence.blog.hu/api/trackback/id/tr137418760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.