Magyarország egyetlen őrülten intelligens zenei blogja

Music Over My Head

Primordial: Where Greater Men Have Fallen kritika (elemzés)

2014, Metal Blade Records

2015. április 30. - herma

Attól eltekintve, hogy sok idő eltelt a lemez megjelenése óta, és ennek következtében a neten sebtében keresgélők számára aktuálitását vesztette, igazán jót tett, hogy csak most írok róla elemzést. Lévén letisztult a kép, összeálltak a dalok, és már el is tudom helyezni az életműben.

Az egyik első benyomásom az volt, hogy nem sok újat hoz az új anyag, és bizonyos szempontból ez igaz is, mostanra mégsem érzem ezt problémának, mint később kifejtem.

A másik első benyomásom pedig, hogy jóval nyersebb, kopottasabb, és pőrébb ez a mű, mint bármelyik elődje. Ez tény, jó volt a meglátásom, és ha hirtelenjében ennek nem is örültem, idővel úgy tűnik, ez adja az album sajátos karakterét.

 

primordial_greater_700.jpg

Jó, térjünk vissza az újdonság hiányára, először tágabb keretek között, a zenekartól eltekintve. Sokféle véleménnyel lehet találkozni, a két legsarkosabb álláspont talán: a) ha valaki jó valamiben, az ne akarjon változtatni a nyerő formulán stb.

b) egy magára valamit adó zenekar minden lemezén csináljon mást

Sok lemezt hallottam, általában szeretem az újdonságokat, így alapvetően hajlanék a b) variáns felé, de bőséges tapasztalatom van olyan esetekről, amikor egy már meglévő világban alkot a zenekar úgy, hogy mégis zseniális lesz a végeredmény.

Na most a Primordial a 2005-ös The Gathering Wilderness-ével (amely az ötödik lemezük volt), egetrengetően megújította a hangzásvilágát minden tekintetben. Az ének kolosszális fejlődésen ment keresztül az addigiakhoz képest, és zeneileg is sokkal egyénibb megközelítéssel kezdtek dolgozni, ráadásul valami irdatlan elementáris erővel sikerült felruházni a kompozícióikat, máskor meg a végletekig fokozni a zenében kifejezhető fájdalmat, nyomorúságot. Abba a furcsa helyzetbe kerültek ezáltal, hogy kialakítottak ugyan egy újszerű, zseniálisan működőképes rendszert, viszont egyből sikerült olyan művet alkotniuk benne, amit egyszerűen lehetetlen felülmúlni (itt jószívvel elárulom, hogy nekem az az előző évtized lemeze). Meggyőződésem, hogy totális elmebetegség lett volna ezután félresöpörni az elért eredményeket. Nem is tették, így az akkori anyag hatása a mai napig nagyon markáns minden albumuk majd minden momentumára.

A következő lemezen (To the Nameless Dead) több lett az egyenesebb vonalú téma, személy szerint ez számomra nem feltétlenül örömteli, mert hamarabb megunom, na meg a bonyolultabb dolgok befogadása sem szokott gondot okozni, de ami jó, az jó, és a nagyja bizony az volt. Viszont akadtak laposabb momentumok is az egészen fergetegesen sikerült, és a némi údonságot hozó darabok (addig soha nem tapasztalt harcias hevület) mellett.

A legutóbbi album (Redemption at the Puritan's Hand) zenei határai már nem igazán lépték túl az előző kettő által kijelölt kereteket, és ugyanez igaz a mostanira is. A múltkor megmentette (nálam) őket az, hogy újból terjedelmesebb, kevésbé könnyen feldolgozható kompozíciókat szerkesztettek, és sikerült több eltérő karakterű dalt kovácsolniuk, számos valódi érzelmi csúcs-, és mélyponttal (természetesen jelen esetben az utóbbi is pozitívumként értékelendő).

Attól épp most sem kell tartanunk, hogy slágeresre vették volna a figurát, de nagyon úgy tetszett, hogy egysíkú lett az anyag, a drámaiság, a dinamika nem volt érezhető eleinte. Szerencsére idővel az apróbb rezdülésekre is felfigyel az ember, és mostanra sikerült elcsípnem a dalok mélyén rejtőzködő hullámzást és változatosságot. Biztos, hogy jóval inkább a felszín alatt kell keresni, de annyi baj legyen. 

A zenére, ill. a zenészek teljesítményére kitérve: mindenek előtt nem segíti az ismerkedést a már említett koszosabb hangzás, ami jó eséllyel annak köszönhető, hogy stúdiót váltottak, és a Cathedral hangmérnökével dolgoztak. Kár is lenne tagadni, hogy nem lehet valami nagy füle a fickónak, ha egyszer rendszeresen hagyta a jó öreg Lee Dorian antihangját az erdő mélyén bóklászni (ennek dacára kedvelem a Cathedralt a hozzáállásuk miatt). Ennek a "megközelítésnek" itt is megisszuk a levét, mint azt mindjárt kivesézem. De előtte még a zenéről: az a helyzet, hogy rengeteg gitátéma konkrétan vagy legalábbis dallammenetét tekintve túlontúl ismerős (méghozzá az utóbbi 3 lemez valamelyikéről), és most ugyan még sikerül szemet hunynom, mert összeálltak, és működnek a dalok, de nagyon szűk korlátok közé szorította magát a csapat, ezt a jövőben feltétlenül orvosolni kéne, ha relevánsak akarnak maradni. Jó, hogy feltétlenül "keltás dallamokat" akarnak játszani, de nem hiszem, hogy csak egyféle van. Másik dolog, hogy míg a dobos az előző lemezen - kellemes meglepetésként - extrán kiemelkedő teljesítményt nyújtott, most bizony pont az ellenkező irányba lendült ki, és dísztelenül, sokszor 2-4-eket ütve játszik. Nem hiszem, hogy elfelejtette volna az izgalmas, energikus bőrpüfölés mikéntjét, így betudom a koncepciónak. Ha így szemlélem, bizony lehet is benne valami, mert a bárdolatlanabb monstrumokhoz illik az ilyesfajta megközelítés. Szóval ez így ok, de tendencia ne legyen belőle! Ének terén meg érdekes a helyzet: Nemtheanga az egyik (ha nem a) legszenvedélyesebb (metal)énekes, akit valaha hallottam. Van tehetsége, ill. sokat fejlesztette magát ahhoz, hogy számos hangszínen, hangfekvésben megszólaljon. Tud hörögni, károgni, vadul acsarkodni, bömbölni, rekeszteni, síri hangon kántálni, átkozódva fröcsögni, emelkedetten, pátosszal telten felemelni, tüzesen harcba csábítani, merengve elmélkedni, megtörten keseregni, kínok közt vonaglani, megszakadt szívvel kifacsarni a miénket is, meg még ki tudja felsorolni, mi mindent. Ez óriási fegyvertény a részéről. Azonban van az a rögeszméje, hogy hitelesnek kell lennie, amit csinál (persze ez alapvetően jó), és ezért inkább legyenek hibák a felvételben, minthogy túl legyen polírozva. Itt viszont már felmerül a kérdés, hogy hol a határ. Szép dolog a szenvedély, meg a lelkesedés, de ha valami hamis, akkor azért föl szabadna venni újra, nem csalás ám. És sajnos neki mindig is voltak intonációs problémái (ez viszont elég nagy átok egy énekesnek, amennyire tudom, adottság kérdése, javítani lehet, tökéletesen helyre hozni nem), rendre minden lemezen feltűnik egy-két hely, ahol benne hagyták a gikszert. Ami bizony engem nagyon tud zavarni. Nyilván sokan vannak, akiket nem, de kétlem, hogy egyedül volnék. Azért tértem ki erre ilyen hangsúlyosan, mert jelen albumon a "szokásosnál" lényegesen több helyütt akad ilyesmi. Hálistennek úgy-ahogy megszokta őket a fülem, és nem vágják tönkre az élményt, de eleinte bizony nem voltam túl derűlátó. Viszont ha ezen túlléptünk, el kell ismerni, Alan a lehetetlennel is megpróbálkozik, és az eleddig hallottaknál is szélsőségesebbre veszi a rekesztve éneklés/ordítva dallamolást, méghozzá sikerrel (bár eleinte olykor már erőltetettnek tűnt, mostanra megbarátkoztam a legextrémebb részekkel is). Ellenben sajnos az érzelmes, mélységes fájdalmat tükröző hangszínét most nemigen használja, bízom benne, hogy ez nem tendencia a jövőre nézve.

És most már igazán itt az ideje, hogy górcső alá vegyem a művet:

A nyitó (és címadó) Where Greater Men have Fallen tipikus Primordial kezdés, az elején a Gathering Wilderness-t indító tamolás hallatszik, rá érkezik az ugyanonnan ismert (egyébként vérpezsdítő, sőt hegyeket mozgató) gitártéma. A későbbiekben megidéződik az Empire Falls - No Grave Deep Enough páros (a következő és egyben ezt megelőző két anyag nyitányai) a direktebb refrénjével. Különbség, hogy itt a zenének van egy szikárabb, érdesebb, horzsolóbb karaktere, a középrész valami elképesztő kietlenséget és gyászt áraszt magából. Nemtheanga hangján talán ebben a dalban érezni a legjobban, hogy elérkezett a határáig, ennél szélsőségesebben már nem lehet énekelni (hacsak nem akar idő előtt megszabadulni a hangszálaitól).

A másodiknak érkező Babel's Tower (amelyre életükben  először klipet is  készítettek, ld. a bekezdés végén) egy kifejezetten lassú, ugyanakkor irgarmatlanul súlyos darab. E tekintetben a Nameless Dead mintáját követi a lemez, csak míg ott a Gallows Hymn végtelenül fájdalmas és ezáltal gyönyörű volt, itt megkeseredettséget, kiüresedettséget érzünk eleinte. Bábel tornya az összeomlás után... Alaposabb ismeretség után azonban azt kell mondanom, mégiscsak itt van a húsbavágó fájdalom is, csak edzettebb/fásultabb már a hordozója, így kevésbé könnyen látszik meg rajta. A dinamikai csúcspontnál megintcsak hihetetlen, hogy Alan miket présel ki magából.

 

A túlontúl ismerős akkordmenettel induló Come the Flood az előző lemez epikus vonalú dalait viszi tovább, azaz alapjában véve ez is a Gathering Wildernessben gyökeredzik. Azért nem kell megijedni, hozzá van igazítva az itteni összképhez, így véletlenül sem lóg ki a sorból, csak szinesíti a felhozatalt. Nem mondanám, hogy effajta dalból nem írtak még jobbat, azt sem, hogy sok ilyenre van még szükségünk, de bőven vállalható.

Pláne, hogy utána a TRAITORS!!!! felkiáltással minden megváltozik, és berobban az album mindent elsöprő, és fenekestül felforgató száma, a The Seed of Tyrants. Amíg nem ástam le mélyebbre a memóriámban, minden áron a Tragedy's Birth - Traitor's Gate sorba akartam beilleszteni, de valahogy nem állt össze, azok valahogy keményebben szólnak, az ember jobban érzi az erőt magában, hogy a világon bárkit legyőzzön. Itt meg az ember legfeljebb a vihar közepén áll, és a természet erői tombolnak. Aztán rájöttem: bizony ez a dal visszarepít minket a Storm Before Calm idejébe (azaz a Gathering Wilderness közvetlen elődjéhez), és a Heretic's Age meg talán a Fallen to Ruin orkánjai köszönnek vissza. Ennek folyományaként nem is olyan nyilvánvaló darab, nekem időbe telt, míg ki tudtam belőle sajtolni magamnak az energiát.

A Ghost of the Charnel House a komótosságával a Babel's Tower testvérdala valamiképpen, ám itt nincs meg az az érzelmi mélység, ami ott (egy idő után) megtalálható. Cserébe végig magas hőfokon tart, és nagyon hatásos is azzal a szinte már butára vett, bárdolatlan dobolásával. Nem mondom, hogy a Primordial szót hallva egyből ez a tétel fog beugrani valaha is, de itt a lemezen helye, sőt, talán szerepe is van.

Méghozzá, hogy előkészítse a legborultabb darabot, a William Blake előtt tisztelgő The Alchemist's Headet. Ugyanis az nagyon hasonló tempójú, és így már meg van ágyazva neki, na meg a szemünket sem kell hozzászoktatnunk a sötétséghez, így egyből maximális hatást tud kifejteni. Talán nem véletlen, hogy az előző lemezen is a hatodik dal volt a legbizarrabb, a The Black Hundred őrületes vokálmunkáját már nem lehetett cél túlteljesíteni, így kissé más a megközelítés. Igazándiból megint érdemes visszanyúlnunk a Storm lemezhez, annak is a Cast to the Pyre című irtózatához. Annyira azért nem viseli meg a szervezetet, de akadnak csúnya dolgok, más szóval igen durva meg disszonáns az atmoszféra, és hörgés-károgás-bömbölés szép számmal (és nem mellesleg az egész anyagon egyedül itt).

Utána van mit kipihennünk, ezért nem zavaró, hogy a Born to Night egy nagyon hosszú akusztikus-népzenés bevezetővel indul. Valójában nem más, mint egészen egyszerű, de az emberben valami ősiséget megpendítő (kelta) harmóniamenet, a hangzása is olyan regösének jellegű, és ha nem vigyáz az ember, könnyen meditatív állapotba zuhanhat, amiből egy robbanással rántja ki, amikor mégiscsak Primordial dal kerekedik az egészből. (Na ez volt a jóindulatú leírás, a rosszindulatú az, hogy a már jó tucatszor elprüntyögött izéjüket most nem átalják totál feleslegesen perceken át húzni, és a dalt magát nem is teszik külön trackbe, hogy ne kelljen mindig végigszenvedni. Hát, mikor hogy érzem, de szerencsére ahogy az idő telik, átlagban tendálok a zárójel nélküli verzió felé.) Maga a dal ismét a Redemption lemezt idézi, annak is a kvázi-címadóját, a The Puritan's Handet. Nekem az ott annyira nem működött, ez mintha jobban sikerült volna. Fáradságot nem ismerő, végletekig kitartó hevület sugárzik belőle, és ezáltal büszkeséggel átitatva, dagadó mellel lépünk rá az utolsó ösvényre.

A Wield Lightning to Split the Sunra, aholis olyannyira népzenei az énekdallam, hogy nem lennék meglepve, ha a folklórból szedték volna. Ennek megfelelően igen szomorkás, és Averill is több zöngét tesz bele a hangjába, sokkal nyíltabban énekel, mint az album többi részén. Azonban a picit tempósabbra vett, már-már katonás alaptempó ad az egésznek egy menetelős jelleget, ami ha magabiztosságot nem is, de kitartást és hitet mindenképpen közvetít. A kiteljesedésben a fényesebb magasait is előhúzza a kopasz írünk, hadd ragyogjanak, majd igazán felemelő instrumentális befejezéssel gyalogol ki zenekarával az életünkből.

Ha megnézem, hogy miket írtam, vagy magamba tekintek, hogy milyen mélységig érintett meg ez a lemez, azt kell hogy mondjam, hogy az elején elkövetett fejtegetések ellenére nagyon is szeretem ezt a lemezt, ezért nem is akarok már a lezárásban negatívumot mondani, mindenki elolvashatta feljebb. Tehát: nagyon is ajánlott anyag ez, az egész színtéren a legegyénibb hangzású és világú zenekar a Primordial, és a Where Greater Men Have Fallen is nagyon komoly munka. Azonban még az ő nyelvüket ismerőknek sem könnyed hallgatnivaló, így aki nem ismeri őket, vagy akinek még nem lopták be magukat a szívébe, az talán jobban jár, ha nem ezzel kezd. Persze nem mondom, hogy garantált a csalódás, ha belegondolok, hogy milyen lehet ezzel megismerkedni először, és innen nyitni a korábbiakra, az a benyomásom, hogy igazából el sem tudom képzelni. De biztosan elképesztően jó!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://breakthesilence.blog.hu/api/trackback/id/tr567261535

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.