Magyarország egyetlen őrülten intelligens zenei blogja

Music Over My Head

Live: The Turn kritika (elemzés)

2014, Think Loud Recordings

2015. március 23. - herma

Hát bizony jó ideje gondot jelentett a cikk megírása. Lévén össze akartam foglalni az együttes múltját, és sehogy sem találtam a mértéket. Lelkem mélyén lemezkritikák sorozatát szerettem volna megírni, sőt, ami még nehezebb, szavakkal érzékeltetni, hogy mit jelentettek nekem a korábbi anyagaik. Na, ezt kellett feladnom, nem elzárkózva attól, hogy később majd egyesével górcső alá vegyem őket. S mivel ilyenek tekintetében igen nehézkesnek bizonyulok, hát csak halasztódott, halasztódott...

Ám most reményeim szerint sikerülni fog egy épkézláb, de nem rettentően terjengős bevezetőt írnom!

 

live-the-turn_700.jpg

Szóval, ha valaki nem tudná, a Live egy amerikai csapat, amely a grunge mozgalom idején tört a felszínre, a második lemezük (Throwing Copper) 12 millió példányban talált gazdára, azaz szupersztárokká váltak. A stílusukban akkoriban - finoman fogalmazva - felfedezhető volt a Pearl Jam (Ten éra) hatása, azonban másolásról szó sem volt, és valami irgalmatlan erejű, frenetikus érzelmi töltettel, hegyek elmozdítására elegendő energiával rendelkező dalokat írtak. Már amikor, hiszen líraibb pillanataik is akadtak bőséggel, azok meg messze átlag feletti érzékenységükkel láncolták magukhoz a gyanútlan hallgatót. Felelősségem teljes birtokában mondom, hogy az ilyen anyagokért érdemes rock zenét hallgatni ;-). Tagadhatatlan, hogy sikerük jelentős részben Ed Kowalczyk énekes-gitárosnak volt köszönhető, akinek a hangja hasonlít ugyan az R.E.M.-es Mike Stipe-éra, ám mind hangterjedelmileg, mind technikailag, mind érzelemközvetítőképességét tekintve köröket ver rá (és ezt most egyáltalán nem degradálólag mondom Mike-ra, Ed úgy zseniális, ahogy van, ez nem kisebbíti az öreg(ebb) érdemeit), emellett karizmája, szuggesztivitása is jelentős, gyanítom sok szép leányzó beleszeretett annak idején (meg tán most is). Továbbá irgalmatlan jó dalszerző is (volt, de erről majd később), ám ez a zenekar többi tagjára úgyszintén áll. Illetve egyébként sem volt soha semmi szégyenkeznivalójuk, a (hangszeres) zene aurája önmagában is rendkívül erős volt náluk. 

Mivel engem egy cseppet sem (valójában mindössze néhány cseppet, csak nem így szoktuk mondani) érdekel egy zenekar/lemez sikeressége, így természetesen képben vagyok az áttörésük előtti albumukkal (Mental Jewelry) is. Na most náluk az a ritka szituáció áll fenn, hogy nem elég, hogy a debüt is hasonlóan zseniális, hanem még különbözik is annyira utódjától, hogy egyik sem csorbítja a másik erényeit. Jó. Viszont még nincs vége a történetnek, és a következő két lemezüknek is sajátos arculata van, szintén magas színvonalon. Azt hiszem, ez már fehér hollók között is ritka, pláne, ha hozzáteszem, hogy a negyedikként megjelent A Distance to Here az előzőek fényében is döbbenetes teljesítmény, simán rávágom bármikor, hogy a rockzene csúcsa (és bizonyos szempontból igazam is van ;-)). Igaz, hogy az áttörés hatalmas kereskedelmi sikerét soha többé nem sikerült megismételni, de szépen fogyogattak a lemezek, és még egyszer, TERMÉSZETESEN esztétikai értékeléseknél nem szempont, hogy a Mari néni is megvette-e, hogy aztán otthon arra teregessen.

Ezek után (és itt léptünk át az új évezredbe) már törvényszerű visszaesésnek kellett következnie. Ill. kellett volna, mert az V számú/című (akkor még) korongjuk megintcsak a bivalynál is erősebb lett. Nem ér fel ugyan közvetlen elődjéhez, viszont ismét sikerült annyit változni/újítani, (és ami nagyon fontos, hogy mindemellett minőséget produkálni), hogy ne legyen lehetőség a komoly hasonlítgatásra. Talán volt egy-két momentum, ami kevésbé volt izgalmas/lenyűgöző/eredeti stb., de úgy tűnt, a kreativitásuk kiapadhatatlan. (Különös pikantériát kölcsönöz az V-nek, hogy mint utóbb kiderült, csak egy demónak készült, hogy milyen irányba induljanak majd el legközelebb, csak a kiadó lecsapott rá. Már ha igaz.)

Ehhez képest hatalmas döbbenettel töltött el, amikor megvettem a soron következő CD-jüket (és bizony akkor nekem az sokba került még...), a Birds of Pray-t, és elkezdtem hallgatni. És jöttek egymás után a semmitmondó, üres tucatdalok. Komolyan nem akartam hinni a fülemnek, azt hittem, csak tréfa, és szólnak majd valamikor, hogy na jó, itt az "igazi" lemez. Még súlyosan le is betegedtem (jó, persze nem ettől, de még az is szar volt...). Nem akarom cifrázni (persze már úgyis azt csinálom), egyszerűen eltűnt a lélek, a varázs, a kreativitás, majdnem minden, ami különlegessé tette őket. Ha most meghallgatom, csak mint egy rocklemezt (már amennyire el tudok vonatkoztatni attól, hogy kik játszák, mert az ő szintjükhöz képest kakafing), azért az első fele egész rendben van, és a végére sem marad rossz szájíze az embernek, de közben tényleg akad néhány olyan tölteléknél is töltelékebb töltelékdal, amilyet az ellenségemnek se kívánok. Viszont, hogy erre a viszonylag békülékeny álláspontra jussak, sokat kellett hallgatnom (és rettentő nehezemre esett).

Majd 2006-ban volt még egy próbálkozás, ami, hát nem is tudom mit mondjak, olyan mint egy jóleső levegővétel, és kábé ennyi. Semmi nyomot nem hagy az emberben. "Szerencsére" akkora volt számomra a korábbi trauma, hogy itt már nem is vártam semmit, és így (de csak ezért) nem is csalódtam. Ám csak elszomorított, hogy az egyik általam legtöbbre tartott zenekar oda van.

Mi másra gondolhattam volna, mint hogy elszállt az ihlet. Később kiderült azonban, hogy a csapaton belül régóta súlyos ellentétek feszültek - mígnem kirúgták az énekest. És akkor már persze borult a bili, állítólag, a casus belli az Ed részéről igényelt énekesi prémium (dupla gázsi) volt. Most nem kezdek bele, hogy "NEM ÁTALLOTTA...", naná, hogy nem szimpatikus, de azért igyekszem nem leírni magamban őt (a jövőbeli munkásságát tekintve sem). Ami viszont már a puszta zenehallgatót is érinti, hogy az utolsó lemezek hangzásvilágáért vastagon Kowalczyk volt a felelős, lévén egyedül írta az anyagokat (ez tény), és nem engedte a többieket szóhoz jutni, akik pedig sokkal kreatívabb muzsikát akartak (ez csak a fáma, de hihetőnek tűnik).

Tény továbbá az is, hogy az általam (is) szapult anyagok rádióbarátabb megfogalmazásuk ellenére elég sikertelenek voltak (persze az éhezéstől senkit sem kell félteni arrafelé), de talán ez nem vezetett volna felbomláshoz, ha egyetértés van. Amiben még egy fontos okot látok, hogy míg a múlt évezredbeli lemezeken keleti filozófiákkal kokettáltak tematikailag, az új évezredre Ed újra rátalált Istenre (márhogy a gyerekkorából ismerős keresztényre). Meg a lánya is megszületett, és ezután mintha csak (ugyanazt) az Örömhírt akarná közölni minden egyes dalában. És legyen a szándék bármennyire is dicséretes (az ő szemszögéből nézve legalábbis), meglepően sekélyessé vált a dalszerzési metódusa, és a dallamvilága is. Megjegyzem, nem látom, hogy szükségszerű volna a két dolog közti összefüggés, ám az ő esetében valamiért így alakult.

A szétszakadás utáni tevékenységeik tovább erősítik a hipotézist, mert bár Eddie-nek még mindig szép a hangja, a dalokat tekintve a következő lemezén is az unásig ismételt formuláját erőltette. Majd következett egy EP-je (The Garden), amiben maradt ugyan a számomra túlzottan idilli, szentimentális fogalmazásmód, mégis sikerült egész tűrhető számokat írni. Majd készült még egy album, ami bizony már egy határozottabb lépés a Live-os (igen, a régi Live) irányba. Először fel is lelkesültem, de többszöri hallgatással a hátam mögött azt mondom, sajnos, puszta utánérzésnek bizonyult. De legalább mozog a jó irányba a srác, hátha sikerül megemberelnie magát legközelebb...

Térjünk rá végre a frontember nélkül maradt zenekarra. Ők első körben összeálltak a Candlebox énekes Kevin Martinnal, és The Gracious Few néven egy igen izmos, sőt, tökös hard rock anyagot szállítottak le (újfent alátámasztva a magukat mentegető állításukat). Mindkét anyazenekarénál keményebb zenét hoztak össze, ami már azért is fegyvertény, mert a népszerűség közelében leledző zenészek ritkán engednek meg maguknak ilyesmit (milyen kár). Aki kihagyta volna, bátran szánja rá magát! Terveztek folytatást is, azonban a Candlebox új nagylemezt készített (nem tartozik szorosan ide, de a diszkográfiájuk mélypontját sikerült kiszenvedni magukból, nem tudom mire vélni), a Live meg újra aktivizálta magát egy addig kvázi ismeretlen Chris Shinn nevű énekessel, így meg nem mondom, hogy lesz-e még az egészből bármi is. Jó volna...

Az információt tehát már felfedtem, új énekes van a zenekar frontján. Nem nyeretlen kezdőről van szó, de a korábbi bandájának lemezeit nem tudtam csak úgy megtalálni a neten, amikor először olvastam róla, és le akartam csekkolni a hangját. Persze kérdések egész sora ötlik fel az emberben, ám mielőtt megfogalmaznám őket, hogy ne csigázzam tovább a kedélyeket: alapvetően működik vele a produkció, bár elsőre furcsa volt, és igaz, hogy annyira nem lehengerlő vele a zenekar, mint Eddel fénykorában, ám a vele való végjátékra köröket ver.

live.jpg

Jó, tehát: Tehetséges énekes? Igen, az.

Tud bánni a hangjával? Igen, tud. Bővebben rekeszt is, ha kell, finom hajlításokra is képes.

Van hangterjedelme? Van, bár nem akkora mint Ednek. A magasai rendben vannak, lefelé van kevésbé eleresztve.

Hogyan viszonyul a hangja Edéhez? Nos igen, a klónkérdés. Alapvetően nem mondanám más karakternek, így sokszor igazán "Live-os" lesz vele a végeredmény. Persze hallatszik, hogy ki (nem) ő, és ez (eleinte) kissé zavaró lehet. Hozott egy-két új színt is a csapat világába, ezek engem nem feltétlenül nyűgöztek le, de legyen az én gondom, megbírkózom vele.

Hogy szólnak vele a régi dalok, el szabad-e menni manapság egy Live koncertre? A YT-n láttam videót, még csak régi dalokkal. Nekem iszonyatosan bejött. Tisztázni kell magunkban, hogy ami elmúlt, elmúlt. Ennél jobban szerintem nem lehetne pótolni a pótolhatatlant. A frontemberség meg nagyon megy neki. Bár nem az én világom, ahogy előadja magát, ha ott lennék a tömegben, egy pillanatig sem zavarna.

Milyenek az új dalok? Sok a Live-os hangulat, néhány konkrét téma is ismerős, de szerencsére nem jellemző, és azok is működnek. Akad azért olyasmi is, amit nem feltétlenül vártam volna tőlük. Érdemes időt hagyni a daloknak, mindegyikbe bele lehet szeretni (valamelyest) előbb-utóbb. 

Egy kissé gonosz kérdés: Jobb, mint amiket Eddie csinál mostanság? Nincs mit cifrázni, igen.

Végül egy konkluzív: Érdemes volt folytatni így? Szerintem igen.

Nincs más hátra, essek neki:

 A Siren's Call (és az album) egy olyan riffel indul, ami a Gracious Few anyagon is lehetett volna, ilyen komor téma Live lemezen a Secret Samadhi óta nem volt. Utána különböző ívek mentén haladva jutnak el az energikus, megjegyzésre született refrénig. Már ebben a dalban kimutatja Chris a foga fehérjét, ahogy a végén a magas fokozatból leereszt, az élményszámba megy. Utána a Don't Run to Wait-ről megint csak a Copper-Samadhi vonal juthat eszünkbe, mert azóta nem volt ilyen pörgős-zúzós daluk (ha a Birds of Pray punkos próbálkozásaitól eltekintünk), a refrén meg mintha a Distance-ről volna ismerős.

Harmadjára a Natural Born Killers egy kicsit poposan indul, de még a verzében megoldják, hogy Live érzésünk legyen, a refrén meg robban. Aztán következik a furcsa című 6310 Rogerton Dr., amelyik megint egész vérbő riffel indít, majd akusztikus, vérbeli Live-os verze után kapjuk a refrént, amit eleinte nem kedveltem, lévén olyan klisé-country-s, de rövid idő alatt megbarátkoztam vele. (Itt jegyzem meg, hogy ugyan végig sláger dalszerkezetekről van szó, átlag négy perces dalhosszakkal, nem átallják ügyesen elhelyezett plusz témákkal, átkötésekkel dúsítani a számokat. Mondanom sem kell, hogy ez rengeteget dob a hangulaton, az utolsó Live hanghordozókon bizony nem emlékszem ilyesmire.) Utána a By Design megint egy sötétebb, zaklatottabb (és nekem picit Kispálos, de nem kell egyet érteni) témával indít. Ám a refrén felszabadult, (talán túlságosan is) All Over You-s, nagyon jól működik a kontraszt.

Ez volt így az első öt dal, és folytathatnám tovább, de úgy érzem, nagyjából kiderül, hogy aggodalomra semmi ok, ha nem is tökéletesek, de szerethetőek az új számok. A stílus alapvetően a lemez második felére sem változik meg. Olyannyira, hogy egyedül a záródal az, amelyikben nem lépnek rá a torzítópedálra. Amúgy ez az akusztikus-kellemes dalocska a legkevésbé Live-os a lemezen, de lezárásnak simán megteszi. Ha valamit még kritizálhatnék, akkor pont ez, hogy menet közben több líra elfért volna. Jó, talán a Need Tonight nevezhető még lassúnak. Azonban ne legyek hülye, ha 4-5 prüntyögést kaptunk volna, az lenne az igazi katasztrófa. Egytől egyig karakteres, és karcos rockdalaink vannak, aki mondjuk a The Strength to Hold On alatt nem lövődik ki műholdként földkörüli pályára, az siessen a fülészetre!

Összegzésül azt mondhatom, hogy ugyan közel sem hibátlan anyag ez, de egy biztató, és emellett nagyon is élvezhető új kezdet (hangulati, dinamikai változatosság, és legalább nyolc bődületesen ütős refrén). Az énekteljesítmény hálistennek meggyőző (eleinte kicsit halknak éreztem a hangszerekhez képest, tolhattak volna még rajta, de rááll a fül), bizony ezen nagyon elvérezhettek volna. A gitárjáték végig tetszetős, (mégha az én ultrabrutál szólókhoz szokott fülemnek a dalközepi óvatos színezések kevesek is, ez sosem volt náluk másképp), a basszusnak megvan a helye, de nincs túlzásba víve (bizony-bizony, a Mental Jewelry funkolása után jókora szárnynyesegetés történt sajna), a dob meg nem csak biztosan alapoz, hanem sokszor erős húzást is ad az energikusabb témáknak. Csak ne Neil Peart-öt várjunk, és nem ér csalódás.

Ha nem szorulnak be az itt felvázolt keretrendszerbe, és tudnak egy kicsit tágítani a zenei horizontjukon a későbbiekben, akkor szép jövő állhat előttü(n)k*.

Emelem kalapom, indul a vonatom!

 

*értsd: mint zenészek, anyagilag nem tudnám és nem is akarnám megmondani, mi a helyzet

A bejegyzés trackback címe:

https://breakthesilence.blog.hu/api/trackback/id/tr57111829

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.