Igyekszem nem túlcifrázni, remélem sikerül. Vannak zenék, amikkel nagyon meg lehet bántani engem.

A legtöbb embernél (tapasztalataim szerint) nem kell nagyon messzire menni, hogy frászt hozzunk rá valamilyen muzsikával. Ennek gyakran az az oka, hogy az illető képtelen feldolgozni, amit hall, más szóval nem ért hozzá, nem azt hallja, amit "kéne". Ez tanulási folyamattal (ismételt hallgatások, néhány jól irányzott mondat hozzáértőktől stb.) jobbára áthidalható. Van aztán az az eset, amikor az illető ösztönösen idegenkedik egy adott stílustól. Ennek rengeteg oka lehet, és nem könnyű tenni ellene. Na most én a bennem lévő ilyeneket, bevallom, kissé (?) kényszeresen igyekszem felszámolni magamban. Az első kategóriához elég némi kitartás, a második csoporthoz tartozóknál sok időre is szükség lehet (amíg az embernek lesz gusztusa lenyelni a békát). Mindkét esetben fennáll viszont, hogy amennyiben sikerül befogadni az anyagot, akkor rögtön a környékén tenyésző (értsd: hasonló stílusban leledző) zenék egycsapásra emészthetővé válnak, és ez egy igen motiváló folyamat (számomra legalábbis). Van azonban egy harmadik kategória, amikor is egy zenekar annyira közhelyesen, bugyután, sablonosan, mindenfajta kreativitástól, egyediségtől mentesen tevékenykedik, hogy legszívesebben kiszaladnék a világból. Persze ilyenek törvényszerűen sokan vannak, hiszen sokan muzsikálnak hobbiból, adott esetben különösebb tehetség nélkül, és erre minden joguk meg van. És eszem ágában sincs ezt elvitatni tőlük, sőt mi több, bárkit, aki egy kicsi kedvet is érez ilyesmihez, csak bátorítani tudok, mert a saját élete szebb lehet ezáltal. Természetesen az ilyenek fölött elsiklik az ember, hogy "jól van, neki tetszik, hát csinálja". Kívülállóként nem jó ugyan hallgatni, de nem is kell. Megváltozik a helyzet azonban, ha az illető / zenekar híres lesz, komoly rajongótábora alakul ki. Akik jönnek, hogy "ez milyen jó már, mert ilyen meg olyan", holott tudom róla, hogy egy darab kakamogyoró az egész. Persze nem akarom megbántani - mondjuk - a jóismerőseimet, akik próbálnak győzködni, ezért csak finoman vetek ellen. Ilyenkor kapom meg, hogy te nem érted ezt a zenét. Én legszívesebben rávágnám: - Nem a faszt nem, jól néznék ki, ha az irgalmatlan mennyiségű lemezismeretemmel hasonló zenei stílusokban pont a legtriviálisabb, legpopulárisabb, arctalan senkiháziak zenéjét ne érteném! És nem tehetem, mert akkor a cimbik kurvára megsértődnek (volt már azért próbálkozásom :-)), úgyhogy inkább rájuk hagyom. Viszont akkor meg csak nem hagyják abba, jönnek ugyanazzal (a szarral) újra meg újra, hogy ugye, hogy milyen jó már, hiszen te is szereted a zenét! Én meg nyelek magamban. És ez egy ótvaros ördögi kör...

Nyilván nem véletlen, hogy ezt itt és most írom le, a Nightwish az egyik prototípusa az ilyen csapatoknak. Minden hülye (és sok nem hülye is!) szereti, ismeri őket. Köszönhető ez elsősorban a kétségtelenül jó kiállású, és a metal zenébe rövid időre üde színfoltot hozó Tarjának, aki már réges-rég a ködbe vész. Mert vele működött az a parasztvakítás, hogy "ez igényes rock (ok, metal) zene, mert bizony ez így már opera!" Holott csak az eredetileg az operáknál használt (bel canto, hogy okoskodjak) hangképzéssel énekelgette a popdallamokat, illetve kliséhevimetalt. Míg a (zenei értelemben vett) közegében, ha nem is ennyire operásan, de szép számmal énekeltek már csajszik, bizony sokkal többet adva a zenehallgatóknak. De ok, könnyebben emészthető, legyen a Nightwish a tini- és kocametal zenekarok egyike, viszont attól még korrekt anyagokkal előállhattak volna. Ezzel szemben mindig is zeneileg elcsépelt, ötlettelen megoldásokat alkalmaztak. Igaz, volt bennük slágerpotenciál, és ezzel el tudták adni magukat (hajaj). 

Ahogy telt múlt az idő, elkezdtek egyre filmzenésebb-musicalesebb irányba kalandozni, ami a dalok (amúgy sem túl impozáns) karakterét is eltűntette (a Century Child már valami elképesztően jellegtelen volt, még addigi magukhoz képest is). Végül mire Tarja távozott, én már annyira nem voltam kíváncsi rájuk, hogy az Anettével készült két lemezt meg sem hallgattam (ne kezdjük, hogy akkor mit akarok, azért volt szerencsém azokról is megismerkedni dalokkal). Azt reméltem, immáron sikerül véglegesen kikerülnünk egymást.

Közben azért igyekeztem rajta tartani a kezemet a metal zene különböző ágainak ütőerén, így bár a legkevésbé kedvelt irányzatok között van számontartva nálam, a nőiénekeses szimfometallal is tettem hébe-hóba egy-egy kósza kísérletet. Magam lepődtem meg a legjobban, hogy néha egész bejött, amit hallottam. Ilyen volt például az Epica legutóbbi lemeze, a The Quantum Enigma (ami - szép vagy nem szép ilyet mondani - szennyesre döngöli ezt az új Nightwish anyagot), de még inkább a ReVamp Wild Cardja Floorral az élen. Ez utóbbi egy igazán sokszínű, meglepetésekben is bővelkedő lemez, ma is bárkinek jószívvel ajánlom (jó, nem Madder Mortem, na de ki az a Madder Mortem, kérdezi nagy bambán a Nightwish rajongó: Mindegy, hogy ki az, fogd magad azonnal, és hallgasd meg, hogy legalább egyszer az életben szard össze magad zenétől!!! ... mondanám megint szívem szerint, de úgyis tök felesleges). És ezért (mármint Floor miatt) voltam mégiscsak kiváncsi erre az új förmedvényre.

Merthogy rettenetes. Rettenetes, hogy hogyan tudták föld alá temetni a stúdiós debütjén a koncerteken már bizonyított, igazán tehetséges hollandot. Végre valakinek sikerült életet lehelnie egyes NW dalokba, és akkor ilyen szinten parlagon hagyják, elképesztő! A felvezető Élan single-t amikor először hallottam, azt hittem, hogy egy vicc, valami negyedrendű tehetségtelen kópiabanda próbálkozik így ismertséget szerezni, hogy Nightwish álnéven feltöltik a dalukat. Hát nem! Egy említésre sem méltó lingyi-langyi klisészám, Jansent pedig nemes egyszerűséggel KIHERÉLTÉK, PEDIG CSAJ!!! Na, ez a nem semmi!

Azért rávettem magam, és végiggyűrtem az anyagot. Az Élan azért mélypont, annyira nem súlyos a helyzet. Viszont nem is sokkal jobb. Szinte csak csontig rágott klisék sorjáznak a lemezen, kiugró, fogós témák ellenben nincsenek, végig megy a musicalmetalos alibizés. Az utolsó dalig nem adtam fel, mert azt ígérte a zenekarvezető (akit nem nevezek meg, mert arra sem érdemes), hogy a 23 perces The Greatest Show on Earth az életművűk csúcsproduktuma. Ezzel szemben (utólag: természetesen) semmi. Körülményes keretbe foglalva egy ugyanolyan tucatsablonnótát kapunk, mint a többi.

Végül is nem tudom mire számítottam, igazából semmire, próbáltam pozitívan hozzáállni, ennyire tellett. Sejtettem, hogy nem lesz annyira jó, mint amilyen Floorral lehetséges volna, ha nem a szánalmas kliséiket eregetnék lépten nyomon, de hogy ennyire ergya lesz, azt nem gondoltam volna. Ennél még a Within Temptation is nagyságrendekkel jobb, pedig azok már annyira elpoposodtak, hogy nyugdíjasklubokban is felléphetnének.

A rend kedvéért: van még új tagként ez a dudás gyerek, aki érdemben szintén nem tesz hozzá semmit az összképhez (sikerül a népi hangszert is szirupos-műanyagos verzióban tálalni).

Amúgy meg - és itt úgy tűnhet, hogy most már csak színtiszta gyalázkodás, amit írok, pedig halál higgadt vagyok, csak nem óvatoskodtam túl a megfogalmazást - a már említett zenekarvezetőnél antipatikusabb személyt hirtelenjében nem tudnék említeni zenészek között. Elképesztő egót sugároz, be van állítva "a kiváló billentyűs-zeneszerzőnek", közben nulla eredetiséggel rendelkezik, és persze nem valami nagy zenész. Szokták az emberek szidni a Dream Theatert (én is), hogy semmi újat nem csinál már, na de ezzel az izével összevetve minden daluk a zene forradalma (a technikai tudásukat nem akarom összemérni, ennyire nem akarok gonosz lenni a Nightwish-sel).

Mindent összevetve sajnálom, hogy így alakult, azt hittem, lesz egy albumuk, ami ha nem is lesz a kedvencem, rendre előfordulhat a hangfalaimban, márpedig jelenleg ezt a jövőre nézve is lehetetlennek látom.

Ui1.: Egy komoly pozitívumot azért ki kell, hogy emeljek: a téma, amit erőltetnek, jó, hogy megjelenik egy várhatóan népszerű lemezen. Mindig ráfér az emberekre egy kis tudomány, sokakat talán pont így lehet elérni (ám túlzott reményeim nincsenek).

Ui2.: Egy fontos szempont még talán: Floor szerepe, merthogy őt, mint említettem, kiváló énekesnek tartom. Vajon mi vehette rá, hogy ebben részt vegyen? 

A kérdés naná, hogy költői, de az anyagiakon túlmenően el tudom képzelni azt is, hogy élvezi a nagy közönség előtti koncerteket, nem tudom. Nagyon remélem, hogy gyűjtögeti magában az értelmes ötleteket, és a következő ReVamp anyag megint bivalyerős lesz!

Ha azt gondolnád, hogy ennél részletesebb is lehetne egy lemezismertető, kérlek kattints ide!