Magyarország egyetlen őrülten intelligens zenei blogja

Music Over My Head

Thine: A Town like This kritika (elemzés)

1998, Peaceville

2015. január 31. - herma

Az adta az apropót a megemlékezéshez, hogy tavaly jelent meg az angol zenekar legutóbbi lemeze, és vélhetően ennek hatására elérhetővé vált (végre felkerült a netre) ez is. A "beszerzésével" talán az utolsó lemez is a horgomra akadt, amit a letöltős éra előtt nagyon szívesen meghallgattam volna a (Metal Hammerben közölt) kritikája alapján, de esélyem sem volt rá akkoriban (tehát cca 16 év kellett hozzá, hiába, sosem váltak híressé).

1998-at írunk, amikor is a csúcsán leledzik kísérletező kedvének a brit borongós metal szcéna: A My Dying Bride elkészíti a 34.788% Complete albumát, ami indusztriális elemeivel, és trip-hopos kilengésével azóta is kilóg a sorból a diszkográfiájukat tekintve. A Paradise Lost nem sokkal korábban döbbentette meg metalos közönségét a Depeche Mode hatásokkal kacérkodó One Seconddal, és készülődik a háttérbeszorulásukat okozó (dark) szinti-pop Host lemezre. Az Anathema a '96-os, a hörgős énekkel szakító szimfonikus-pszichedelikus Eternity után egész puritán, rockos megközelítéssel kezd dolgozni, ennek első lenyomata a nyár elején megjelenő Alternative 4. De a kontinensre is jellemző, hogy a keményebb vonalról indult csapatok ez idő tájt olyan stílusú (többnyire kiváló) anyagokkal jelentkeznek, amit hallgatóik legvadabb álmaikban sem képzeltek volna. Ilyenek még '97-ből a Tiamattól az A Deeper Kind of Slumber, a The 3rd and the Mortaltól az In This Room, az Arcturus La Masquerade Infernaléja, és persze az In the Woods Omnio? című lemeze. Majd már '98-as a Discouraged Ones a Katatoniától, a How to Measure a Planet? a The Gatheringtől, a Sin/Pecado a Moonspelltől, és a Themes from William Blake's The Marriage of Heaven and Hell az Ulver egyre bizarrabb műhelyéből. (Ezek mind kihagyhatatlanok, ha valaki képbe akar kerülni, hogy mi történt itt akkoriban.)

Tehát egy eklektikus, és lázasan kreatív közegbe érkezett a Thine bemutatkozó lemeze,

és ennek megfelelően nem is kiszámítható anyag. Állítólag az ezt megelőző (és egyetlen) demójuk még folk-black metalt tartalmazott, ám ennek a leghalványabb jele sincs az A Town like This-en. Inkább doom metalra asszociálnék, ha tippelnem kéne, hogy mit játszottak volna, ha nincs ez a nagy "kísérletezési kényszer" rajtuk. Szerencsére azonban hatott rájuk a korszellem, és így nem lehet beskatulyázni az anyagot. Bár a metalos gitártémák is jócskán jelen vannak, de kábé ugyanilyen mértékben akadnak finomabban (vagy egyáltalán nem) torzított részek. Azonban ettől még nem válik könnyedebb hallgatnivalóvá, lévén a dalok általában nem direkt felépítésűek, sőt refrének sem fordulnak elő. Na meg a teátralitásban bővelkedő, sötét harmóniákkal riogató ének hol komorságot, hol szenvedélyt (és szenvedést) hoz a lemeznek esélyt adó számára. Megjegyzem, semmiféle extrémebb vokalizálás nem fordul elő, jellemzően mélyebb tartományokban szólal meg Alan Gaunt bársonyos hangja. Olykor eszembe jut Aaron Stainthorpe (My Dying Bride) némely dallamfordulata, elsősorban a Like Gods of the Sun érából (ami akkoriban éppen aktuális volt, és ha a borítóra nézünk, az sem hagy sok kétséget...). Ám ezzel hálistennek máris túl vagyunk az egyetlen kritikai észrevételemen az egész lemezzel kapcsolatban, és egyébként sem zavaró, mert Alan kiváló imitátornak bizonyul, Aaron énekestílusa pedig nagyon passzol az adott részekhez. (Mellesleg meglepő, hogy milyen keveseknél érezni a hatását, igazán kiemelkedő produkciót nem is tudnék mondani.) Meg amúgy is, az ilyen esetekben a következő pillanatban már tovább is lépnek, és a reminiszcenciaérzet is odébb áll.

A lemez gerincét 7-8 perces, epikus hangvételű, témákban bővelkedő kompozíciók teszik ki, szám szerint 5 darab, illetve akad még három sláger hosszúságú "szösszenet". Rögtön a közel nyolc perces, többször szürrealitásba hajló kvázi címadó tétellel (This Town) kezdenek. Ez picit keleties fűszerezéssel indul, később be-beugrik róla az Arcturus, a Novembers Doom, de még a (csak jóval később tevékenykedő) Green Carnation is. Figyelemre méltó, hogy Paul Groundwell gitáros mennyire atipikus témákat penget, illetve, hogy a "műfajban" szokatlanul nagy feladat hárul Mike Houzam basszusgitárosra, aki, amikor Paul a felsőbb húrokon színez (és ezt sűrűn teszi), akkor lent egyedül marad. A dal vége felé egyszer a dob is kiszáll, ezáltal delejezővé válik az egész, és erre nagyon illik az éppen érkező darkosan kántálós ének. Mellesleg pont az ütős fickó a legismertebb a bandából, mert Dan Mullins játszott a Bride 2009-es For Lies I Sire-ján, sőt, jelenleg is ő van velük a stúdióban.

A másodiknak érkező Feathers & Rosesban, amely a lemez leghosszabb dala, Alan duettet ad elő Kay Field énekesnővel (aki nem egy pacsirta, de elfogadható teljesítményt nyújt). Zeneileg a nyitánynál is bátrabban kalandoznak, kifejezetten avantgarde-os betétekkel találkozhatunk. Folyamatosan váltogatják egymást a középtempós zúzós reszelős részek a billentyűszínezésekkel is tarkított akusztikus elborulásokkal.

A többi hosszabb lélegzetvételű kompozícióra ugyancsak állnak az imént elmondottak, ám ha a szerkesztés meg a hangulat hasonló is, elég gazdag forrásból táplálkozik a muzsika ahhoz, hogy ne veszíthessük el az érdeklődésünket irányában. A Pianoment megemlítem még, mert a horror-musicales részből váratlanul előugró Katatoniás riffnek nagyon megörültem, és Kay kisasszony is újra felbukkan benne.

Hátrahagytam még a rövidebb dalokat. Az első kettő torzításmentes ugyan, de a My Songnak rémálmokat idéző hangulata van, míg el nem jutunk egy varietébe illő részhez. A Here Tonight esetében pedig az ugrott be, amikor kisgyerekként idegen helyen nem mertem elaludni, mert féltem, hogy valami kijön a szekrényből. Tehát a maguk módján egész szépek.:-) A harmadik pedig az albumzáró Sonic Showmen, ami a slusszpoén, mert egy vérbeli pörgős Type O Negative számot rittyentett oda a csapat. Vokálisan tökéletesre sikerült szegény (akkor még nem) megboldogult Peter Steele megidézése, és pozitívumként könyvelem el, hogy feldobják a hangulatot a végére, mert bizony, különben igen súlyos gondolatoktól terhelve csöppennénk vissza a valóságba az anyag végighallgatása után.

Biztos, hogy ha annak idején eljut hozzám az A Town like This, egy pillanat alatt a szívembe zárom, és hatalmas reménységként könyvelem el a csapatot. Szomorú, hogy aztán ők is bekerültek a valaha volt potenciális tehetségek azon nagylétszámú csoportjába, akik sosem tudtak kiteljesedni. Eleve a következő megmozdulásukra négy évet kellett várni, és az In Therapy már egy egész más hozzáállású csapatot mutatott. Rövid, kísérletezésmentes dalokkal próbálták a nagyérdemű kegyeit elnyerni, a'la Katatonia/Green Carnation akkortájt, de nem olyan szélsőségesen elkeseredett, ill. kevésbé fogós kompozíciókkal a tarsolyukban. Az énekesük magasabb tartományokba merészkedett, és bár ott sem volt ügyetlen, nem hagyott az emberben maradandó nyomot. Márpedig a sebzettséget sugárzó muzsikáknál hatványozottan számít a karakter, a "negatív karizma". Azért a reménység kategóriából az a mű sem rostálta ki őket, hiszen korrektül megírták és előadták a dalaikat, csak hangyányival sem lettek híresebbek. Ez vezethetett ahhoz, hogy 12 évre eltűntek a színről, és csak tavaly jelentkeztek a The Dead City Blueprinttel. Ám ahhoz képest még az In Therapy is kimagaslónak tetszik. Még a milyenségéről sem tudnék épkézlábat mondani, mert ugyan kétszer is meghallgattam, de semmire sem emlékszem róla.

Viszont jelen cikk tárgyát feltétlenül ajánlom annak, aki - velem együtt - odáig volt a feljebb sűrűn emlegetett zenekarok munkáiért, illetve annak is, aki netalán mostanában ismerkedik velük (remélem vannak ilyenek)!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://breakthesilence.blog.hu/api/trackback/id/tr617111851

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.