Magyarország egyetlen őrülten intelligens zenei blogja

Music Over My Head

2014 legjobb lemezei 2./4.

top 25 6-10.

2015. január 20. - herma

Újabb egy lépéssel közelebb a múltkorinál a lista tetejéhez, ez már bizony VASTAGON a Top 10.:

 

10. At the Gates: At War with Reality

at-the-gates_300.jpg

Egyhíján20 éve adták ki az utolsó lemezüket (akkor már hallgattam metal zenét, de a hírük is csak évekkel később jutott el hozzám), mígnem most újra összeálltak, és elkészítették a folytatást. Ők a göteborgi dallamos death metal szülőatyjai, ez elvitathatatlan. Igaz, én inkább a Dark Tranquillity-t zártam a szívembe az évek során, míg az utóbbi időben el nem laposodtak. Az ATG sajnos sosem kapott el, a korai lemezeknek a vékony hangzásával volt gondom, a búcsúzó Slaughter of the Souljuk meg már túl direkt volt nekem, hiányoltam a tekervényesebb megoldásokat. De így legalább egyáltalán nem voltak elvárásaim, és rendkívül pozitív élmény volt számomra az ismeretségkötés ezzel a visszatérő munkával. Persze nagyon jellegzetes mind zeneileg, mind a sipákolva hörgő "ének"et tekintve. Ezáltal elhiszem, hogy a régi cuccokat kedvelők közül némelyeknek nem nyújt valami sokat, mert valóban nem kezdtek el jottányit sem új utakat törni. De ha belegondolok, ez nem is lehetett volna reális céljuk. Én meg végre pont azt hallom, amit a régebbiek alapján sejtettem, hogy kb. ilyesmit akarhatnak, csak nem jön nekik össze. Mert a hangzás éppen ideális ehhez a stílushoz, és ugyan észlelem, hogy nem olyan fiatalosan kreatív az anyag, mint az első albumaik, viszont a Slaughternél sokszínűbbnek tűnik, értve ezt a különböző számok eltérő karakterére, meg az egyes dalok felépítésére is. Sőt, kompozíciós szempontból határozott fejlődést vélek felfedezni. Úgy mondom mindezt, hogy természetesen mostanában is "próbálkoztam" a dicső múltjukkal. Aztán lehet, hogy egyszer majd nekem is leesik a tantusz, és a klasszikus korszakukat többre fogom tartani, de egyelőre nem sok esélyét látom. Addig azonban ez egy kiváló album, és egyben bevezetés is számomra a már régebbről ismert, de meg nem értett világukba.

 

9. Napokon: Borders of Babylon

napokon_borders_of_babylon_borito_300.jpg

Aki figyeli (és ért hozzá), láthatja, hogy eléggé egy kupacból vannak a hazai zenekarok a listámon. Hát, ez most így alakult. Műfajilag a magyar színtéren leginkább valóban ezt a részben grunge-ban gyökerező modern hard rockot szeretem/ismerem a legjobban, de akár alakulhatott volna másképp is. Mégis így lett. Ezzel azt akarom mondani, hogy lehet, hogy kimaradtak fontos anyagok számomra, de ami itt van, az biztos jó. És hogy miért a Napokon lemeze került az élre (már az itthoniak közül), az leginkább szubjektív, de megpróbálom indokolni: Az idáig is messze az átlag fölött teljesítő csapat harmadik albumára egy igen komoly minőségi ugrást vitt végbe. Méghozzá dalszerzés terén, merthogy minden eddiginél összetettebb, hogy úgy mondjam progresszívebb szerkezetekkel operálnak, és emellett sikerült megőrizni a nóták kohézióját, sőt, mint egész album, az eddigi legegységesebb művük. Természetesen a hangszeresek játéka egytől egyig magas színvonalú és ötletes, továbbá nem lehet szó nélkül elmenni az énekes teljesítményének folyamatos fejlődése mellett sem, ill. azt is el kell ismerjem, hogy az itt jelenlévő dallamvilága áll hozzám a legközelebb (igenis nem egyszer elvarázsol!). Persze ez a nívóemelkedés együtt jár azzal, hogy aki csak az egyszerű muzsikákra bukik, annak nem lesz könnyebb befogadnia (ellenben nehezebb az igen), de hát eddig sem számíthattak az ilyen népekre a zenekar tagjai, viszont legalább - remélem - a saját elvárásaiknak így sikerült megfelelniük. Az enyémnek mindenesetre biztosan!

 

8. Sólstafir: Ótta

solstafir-otta_300.jpg

Lemezről lemezre dallamosodott a zenéje a valaha volt elsőszámú izlandi black alapú metal bandának, mégis meglepett, hogy minden új dalukban jelen vannak a torzítást nélkülöző zenei alapokra érkező, kristálytiszta (ám általában depresszív, befelé forduló) melódiák. Valahol ez most egy elég markáns lépés a popzene felé. De annyi baj legyen, mert mindegyik dallamot ugyanúgy a magaménak tudom érezni, és bár stílusilag eléggé egy területet járnak be, azon belül kellően változatosak. Töltelékdalt egyáltalán nem találtam (és ezt még a legutóbbi Svartir Sandarnál sem merném állítani, pedig messze az tetszett a legjobban tőlük eleddig). Akadnak azért tempósabb témák is, de jócskán visszavettek agresszióból az ilyen részeknél. Hogy merre tudnak innen továbblépni, az legyen az ő gondjuk, nekem ez így most pont ideális. Illetve, ha "följebb akartak volna kerülni" a listámon, akkor ahhoz kísérletezgetni kellett volna, hogy jól meglepődjek. Viszont semmi jogom nincs ilyesmit számon kérni rajtuk, mert így is kimagasló teljesítmény, és megértem, hogy ilyen módon még némi közönségre is szert tudnak tenni (persze szó sincs tömegzenéről, csak így legalább van olyan, akinek tetszik). Aki netalán még nem ismerné őket, és képben van a Sigur Róssal, az próbálkozhat velük, mert a dallamvilág (forrása) közös, de azért ez még mindig jóval zúzósabb, elementárisabb. Ill. bárki, aki szereti az egyéni, szomorkás hangulatú zenéket, ám az alkalmankénti kietlen tájakon való ügetéshez is hozzáedzette testét/lelkét, ne mulassza el a lehetőséget!

 

7. Arkona: Yav

arkona-yav_300.jpg

Magam azok közé tartozom, akik első pillantásra a folk metalt egy baromi vonzó és izgalmas lehetőségnek találták, aztán igen hamar arra jutottak, hogy sajnos az egész nem több, mint népzenei elemek olcsó, sramli szintnél hangyányit értelmesebb felhasználása többnyire primitív, sablonos metal zenékhez, és ez van még felhabosítva csiricsáré külsőségekkel. Ma azt mondom, lehet, hogy azért ez sztereotíp vélemény, és az elenyésző kivételen kívül is található muníció a műfajban. Bár ezt egyelőre nem tudom bizonyítékokkal megerősíteni. Ami viszont napnál is világosabb, hogy az Arkona a kivétel kategóriába tartozik, és bizony erre csak a Yavval derítetem fényt. Tudtam ugyan, hogy léteznek, beléjük is hallgattam, de most kellett rádöbbennem, hogy mennyire felületesen. Mert bizony az előző album is kiváló volt már (korábbra is visszasündörögtem, de annyira az nem fogott meg, ám lehet, hogy csak időleges túladagolás miatt). És az a szép, hogy a két lemez totál különböző. Olyannyira, hogy míg a 2011-es Slovo lemezen sokszor igen felemelő és fület gyönyörködtető népzenei dallamokkal ajándékoz meg bennünket a főnökasszony Masha, ezen a művön ilyesminek híre-hamva sincs. Sőt, ennek megfelelően a hangszeresek is puritánabban zenélnek. Ez most egy igazi karakán, harcos pagan metal lemez. Semmi kellem, semmi vidámság, csak erdők, hegyek, természeti viszontagságok, küzdelmek, csaták, és túlélés. Jó, ez azért nem igaz, csak olyan jól hangzott. Akadnak folk hatású, varázsos-mesés-mitologikus részek is. Szerencsére nem csak az extrém torkát ereszti ki az énekesnő, hanem javarészt nyers, erőteljes dallamokkal tüzeli fel a hallgatót. Ennek köszönhetően nem marad hiányérzetem az előzményeket ismerve sem, egyszerűen ez így tökéletes. Azt nem tudom megmondani, hogy aki egyébként szereti a(z általam az imént lesajnált) folkmetal mezőny javát, az mit kezd ezzel, de aki hozzám hasonlóan látta/látja a dolgok állását, azt arra biztatom, hogy adjon ennek a remekműnek egy(két) esélyt. Ha meg valakinek eddig teljesen kimaradtak eddig, itt a lehetőség megismerni őket

 

6. Primordial: Where Greater Men Have Fallen

primordial_300.jpg

Na, pont itt a másik! Már ami az imént említett kivételeket jelenti, azaz a minőségi pagan/folk metal zenekarokat. Az ír Primordial mondjuk sosem tekintette magát a színtér részesének, koruknál fogva nem is igazán tartozhatnak oda, és az egyéb (lényegi) dolgokat tekintve, mint a zene és a mondanivaló, pedig igazán fényévekre járnak a többiektől. Black metal gyökerekkel rendelkeznek, de a kezdetektől fogva beépítették a zenéjükbe népük muzikális motívumait (meg olykor némi doom metalt). Aztán 2005 óta egy annyira egyéni útra tértek, amihez hasonló közel s távol sincs a földgolyón. Illetve talán pont az új lemezük kevésbé van messze mindenki mástól, de így is mérföldekről felismerhető az egyéniségük. Egyebek mellett pont ez a közeledés (amiben leginkább a tendencia aggasztó), meg némi önismétlés, amelyek okán nem kerülhettek feljebb a listán. Rövidségem ellenére még kritikailag meg kell említenem, hogy nem tudok kiemelni egy számot sem, amire azt mondhatnám, hogy életre szóló élményt adott (pedig már számos alkalommal akadt ilyenjük). És bevallom, ők az elsők (és innen fölfelé jönnek a többiek), akikre azt gondolom, hogy lehet, hogy egy év múlva már lejjebb helyezném el őket. Igen, itt szerepet játszott a személyes ízlésem (és elfogultságom is), de hát a saját listám tetején kénytelen vagyok az ilyesmit megengedni magamnak. Amúgy a lemezről már írtam egy keveset itt, és tervezek (kénekénekéne) alapos elemzést is, de bevallom, mostanában nem igazán hallgattam. Remélem, csak idő kérdése. Egyébként látom, hogy sokfelé pont ezt az anyagot tartják a csúcsmunkájuknak, így valószínűleg, ha nem ajánlom, akkor is megismerik a potenciális értékelőik. De én is azt mondom, hogy jó ám, különben rohadtul nem került volna ide, csak korábban volt jobb, talán többször is.  Némi idő elteltével sikerült kritikát írnom róla: ideklikkelekhaelakaromolvasni

  

Nagyon érzem a végét, mondjuk ki, már csak egy van hátra! Aztán még ez-az, hogy pontosan mi, azt majd akkor, amikor...

A bejegyzés trackback címe:

https://breakthesilence.blog.hu/api/trackback/id/tr457090585

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.