Magyarország egyetlen őrülten intelligens zenei blogja

Music Over My Head

2014 legjobb lemezei 1./2.

top 50 26-50. E-M

2015. január 04. - herma

Folytatnám a korábban megkezdettet, ha valaki nagyon nem értené, olvassa el az előző bejegyzést (meg amúgy is):

covers_of_1960_best_music_albums_2860_x_1800_by_benliau0227-d4swphh_masolata_1.jpg

 

Earthless: From the Ages

earthless_300.jpg

Őket sem ismertem korábbról, pedig vannak. Gigantikus dzsemmelős instrumentális zenemonstrumokat készítenek, ez alapján úgy legalábbis tűnik. Az év egyik legkellemesebb meglepetése volt számomra. Nagyszerű muzsika hallható rajta, amolyan klasszikus-hard rock keménységben. Talán stonernek nevezhető, de annyira nem vagyok az ilyesmivel képben, mindenesetre más helyében sem hagynám ki.

 

Epica: The Quantum Enigma

epica_300.jpg

Ennek az énekesnős bombaszt-szimfo-power metal vonulatnak sosem voltam híve (főként hollandok - Within Temptation, After Forever, Epica, meg persze az "utolérhetetlen" Nightwish). Alapjait tekintve olcsó, ötlettelen heavy metalozás az egész, aztán erre húzzák rá a kamuépítményt, azaz a(z általában operáskodó) női éneket. Persze azt gondolom, hogy lehetne ez jó is, csak nem az. Az okot a popularitásorientáltságban látom. Vagyis, hogy cél a könnyen befogadhatóság. És igazság szerint nem is igazán érzem, hogy mit lenne az a műfajban, amit szívből csinálnak. Hiszen műanyag meg cukormáz az egész. Az évek során az édességreceptbe - amennyire rálátok - bekerültek a musicales elemek is, és ezáltal az egész még többek által elfogadhatóvá, ill. minőséget imitálóvá vált (ami a kocasznobmetalosoknak pont jó). Azonban mára, talán a műanyagpanelek sokszínűségének - meg némi érési folyamatnak - köszönhetően kezd számomra is értékelhetővé válni egyik másik produkció (és ez engem lep meg a leginkább). A legfontosabb ilyen, a ma leginkább a Nightwish éléről ismert Floor Jansen tavalyi ReVamp albuma, ami bizony van annyira eklektikus, meg bőséggel feszegeti, sőt túllépi a műfaji kereteket, hogy igencsak megkedveltem. Talán ennek köszönhető, hogy idén meghallgattam ezt. És ez is tetszik. Nem annyira mint amaz, mert azért ez nem különösebben formabontó. Viszont minden pillanatát el tudom viselni, kellően változatos, és nem is éreztem túlontúl sablonosnak. Kb. ennyi. Illetve anno az előző lemezüket is meghallgattam, mert szoktak az ilyesmik jó kritikát kapni, én meg kíváncsi típus volnék, ám az még nagyon nem jött be. Meglehet, hogy tényleg volt itt egy minőségi ugrás, értve ezen elsősorban azt, hogy az egész lényegesen ízlésesebbé vált. Nem tudom, hogy igazam van-e. Mindenesetre azt merem mondani, hogy szerintem ezt már nem égő hallgatni magunkat értelmes lénynek tartva sem, aki meg netán a kommerszebb irányból jönne, az tapadjon rá alaposan, mert ezt talán még képes befogadni, és hátha növeli a kreativitásigényét a továbbiakban, (azaz végre a helyes irányba tereli).

 

Marianne Faithfull: Give My Love to London

marianne_faithfull_give_my_love_to_london.jpg 

Erről mintha már írtam volna valamicskét. Mindegy. Nem vagyok tisztában a teljes életművével, annyi bizonyos, hogy sosem volt tehetségtelen, meg hogy idősödvén vagy két oktávot mélyült a hangja, ám ez nem vált hátrányára. A legutóbbi lemeze egészen kiváló volt, akárcsak ez. Végig ízlésesen megkomponált, hangulatos, olykor bölcsességet, máskor finoman szemkönnyeztető, az elmúlt életre visszamerengő dalokat kapunk, de azért könnyedség is akad, nem kell tőle befordulni. Alighanem ilyen idős korban ezt a fajta zenét tudja hitelesen játszani Marianne néni, és ez így is van rendjén. Az igen rögös életútja után örülhetünk, hogy még mindig magas minőségben képes alkotni (meg hogy egyáltalán...). Ajánlom azoknak (is), akik az 1-2... generációval fiatalabb singer-songwritereket kedvelik (Tori Amos, PJ Harvey, de akár Katie Melua), mert sem dallamérzékben, sem előadásmódban, sem vagányságban nem marad el mögöttük (csak más, nyilván).

 

Eric Gales: Good for Sumthin'

eric_gales_goodforsumthin-300x300.jpg

Emerről meg egészen biztos írtam nemrég. Ha valaki olvasta volna véletlenül, a véleményem nem változott. Amúgy kiváló blues gitáros és énekes a fickó, nagyon kerek, alaposan kidolgozott dalokkal, és soksok szólóval, meg erőteljes feelinggel (ami sokszor mármár hard rockos). Nem vagyok a műfajban szakértő, de megkockáztatnám, hogy hibátlan a lemez. Amiért nincs feljebb, az rákenhető az ízlésemre, azaz pusztán annyi, hogy van amit jobban szeretek/többre tartok.

 

Ghost Brigade: IV - One with the Storm

ghost-brigade-iv-one-with-the-storm-300x300.jpg

Eme csapat azoknak a seregéhez tartozik, akik tagadhatatlanul a Katatonia nyomdokain haladnak (a jelenségről egyszer majd nem ártana írnom). Ha ez valakinek mond valamit, akkor rögtön tudja, hogy borongós zenével van dolgunk, és hát persze. Nem olyan szélsőségesen fájdalmas mint az anyacsapat, és annyira nem is jók, mint amikor Kata csúcsformában táncolt, de azt mondanám, mára beértek. A legutóbbi lemezük is meglepően jó volt az azelőttiekhez képest, és mostanra sikerült egy végig élvezetes, és (viszonylagosan) változatos, igazán jól megszerkesztett anyaggal előrukkolniuk. Tendencia, hogy a dalaik egyre hosszabbak, és bizony ez helyes döntés, mert amikor kompaktabban próbáltak fogalmazni, nem tudtak eléggé hatásos dalokat írni, így viszont van mód elmerengeni, és úszni egy jót a bánat óceánjában. A dallamos ének nem paneles, kifejezetten kellemes, és ha hörgős témák vannak, azzal sem vallanak szégyent. Gitártémák szempontjából is minőségi az album, és azért jócskán elszakadtak már a fő hatásuktól. Igazán nagy egyéniségek vélhetően sosem lesznek, de ez így bárkinek ajánlott, akinek nem alapkövetelmény, hogy a világ a sarkaiból kifordíttassék (meg a másik oldalról ugye, hogy kedvelje az illető az ilyesmit, vagy legalább legyen rá fogékony). Ahelyett, hogy tovább nyökögnék: szerintem jobb mint az utóbbi Katatoniák.

 

Godflesh: World Lit Only by Fire

godflesh_300.jpg

Nem voltam túlzottan képben az industrial metal (egyik) alapcsapatával. Nekem valószínűleg anno túl egyszerű lett volna ez a zene, meg nem eléggé durva. Most viszont elkapott a hangulata, és bár a bonyolultság kifejezéssel legfeljebb vérig sérteni lehetne őket, nem tudok elmenni amellett, hogy milyen hatásos amit produkálnak. Ehhez kell a steril hangzásuk, a sivár, gépies miliő, amit teremtenek (ami bizony rettentő lepusztult, sötét, poszt-apokaliptikus). És az sem árt, hogy sikerült megoldani, hogy primitívsége ellenére végig tud menni az anyag anélkül, hogy azt érezném, hogy fú de unalmas, nincs elég ötlet a tarsolyukban. Azt hihetném, hogy a régi albumok fényében ez már biztos önismétlő, de a dicsőítő kritikák sokaságát látva, talán nem volna igazam. Egyelőre nem ugrottam neki a korábbiaknak, mert ebből most nekem ennyi elég, viszont kifejezetten jólesik a lelkem szétrohadt részének.

 

Jupiter Zeus: On Earth

jupiter-zeus-on-earth_300.jpg

Ami a Ghost Brigade-nál a Katatonia, az a Jupiter Zeus-nál az Alice in Chains. Viszont itt még csak debütlemezről beszélhetünk, úgyhogy a hatás nagyon erőteljes. Igaz, hogy nem tartom rossznak, amit az AIC a néhány évvel ezelőtti visszatérése óta produkál, de tény, hogy ez a lemez azonnal ható, sokkolóan erőteljes dalok tömkelegével van tele. És e tekintetben erősebbek az anyazenekarnál. Magyarul minden valaha volt Chains rajongónak KÖTELEZŐ. Érdekes, hogy ők is azt a személytelenebb, szenvtelenebb, kősivatag hangulatú irányt játszák leginkább, amit az újkori Alice, bár ez talán betudható ausztrál származásuknak (ez mekkora hülyeség, mi? :)). Talán túlontúl egyenes vonalúak a dalok, de beszippantanak magukba, a vokálok pedig folyamatosan állva tartják az ember hátán a szőrt. Így ez számomra az év legerősebb bemutatkozása.

 

KXM: KXM

kxm_300.jpg

Doug Pinnick a mikrofonnál a basszusgitárral (King's X), George Lynch gitározik, és Ray Luzier dobol (Korn). De hogy? Egyszerúen szólva kurva jól. Igaz, hogy Pinnick sokat projectezik, alkot szólóban stb., de az esetek 90%-ában valahogy nem kerül túl messze eredeti zenekara világától, és nincs ez most sem másként. Persze a power trio formáció adott, de nagyon is hallani, hogy mások a társak. Ugyan George Lynchen nem vagyok meglepve, hogy kiváló, de a Korn dobosáról nem tudtam, hogy ennyire magas szinten zenél, sőt nagyon inspiráló a játéka. Ja, és a dalok is lettek olyan jók, hogy bőven lenyomják a King's X új évezredben született lemezeit. Talán támpont lehet valaki számára, ha azt mondom, itt kevésbé domborítják ki a rock zene zsigeri oldalát, inkább jól megkomponált, érdekesen hangszerelt, ám egyszerű szerkesztésű (versszak-refrén) dalokat kapunk, és a pumpáló groove-ok biztosan megkerengetnek bennünk némi adrenalint.

 

Lunatic Soul: Walking on a Flashlight Beam

lunatic-soul-300x300.jpg

Mariusz Duda magánügye ez. Hangzásában megújította a szólóprojectjét, és ezt örömmel konstatálom. Csak az instrumentális anyagot is el tudnám hallgatni, tetszik az a pőre introvertált világ, amit megteremt. Szerencsére az énektémák szintén magukkal ragadóra sikerültek, mégha egyik másik már ismerősnek is hat tőle. Annyit elárulok, hogy egyszer-kétszer a Depeche Mode is eszembe jutott (Violator tájéka), nyilván hangszerelésileg, hiszen ezek nem hagyományos popdalok (bár műfajilag tán az art pop irányadó lehet). Mindenkinek ajánlom. Főleg annak, aki nem metálos. Vagy legalább szeret merengeni, elmélkedni, elvarázsolódni.

 

Mastodon: Once More 'round the Sun

mastodon_once_more_round_the_sun_300.jpg

Érdekes, hogy már lassan egy évtizede tudok a Mastodonról, azt is, hogy híres, és hogy nagyon különlegesnek tartják sokan, és beléjük is hallgatgattam, de mindeddig nem kapott el. Felfújt lufinak éreztem, azaz hogy a mainstream metal felőlieknek újszerű, aki meg jobban benne van az undergroundban (ÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉN), annak semmit nem tesznek hozzá az eddigi ismereteihez. (Másik hasonlóan nagy tévedésem a Neurosis kapcsán merült fel, ha ez érdekel, netalán szórakoztat valakit.) Aztán mostanra asszem leesett a tantusz. Tehát elismerem, nagyon is jók. Bármilyen traktoros feje is legyen némelyiküknek. Visszahallgattam a lemezeiket egészen a kezdetekig, és azokkal kapcsolatban is összeállt a kép. Szintén tetszik ahogy az idők folyamán változnak, dallamosodnak, így izgalmasak tudnak maradni, meg a régi cuccok sem csépelődnek el. És bár a gitárosok is iszonyat kreatívak, már a dobok miatt érdemes meghallgatni (sőt kötelező). Mostanra vokálisan is megállják a helyüket, t.i. egyre kevesebb az ordítozás, és mind a négyen kiveszik a részüket az énektémákból. Ja, stílusilag a sludge-southern-post metal-math rock határmesgyéjére tenném őket, remélem ezzel nem írtam hülyeséget.

 

Ennyi fért mára bele, folytatom még, aki tud számolni, annak talán ki is jött az ad hoc rendszer. De ez már csak rá tartozik...

A bejegyzés trackback címe:

https://breakthesilence.blog.hu/api/trackback/id/tr817039257

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.