Magyarország egyetlen őrülten intelligens zenei blogja

Music Over My Head

Inter Arma: The Cavern kritika (elemzés)

2014, Relapse

2014. december 19. - herma

A virginiai zenekart a tavalyi Sky Burial c. lemezükkel ismertem meg, amely a második volt a sorban (az elsőhöz azóta sem nyúltam vissza). Az a lemez alapjait tekintve talán sludge-nak volna nevezhető, de alaposan felgyorsultak nem egyszer, és ilyenkor egész blackes hangulatot árasztott. (Idén már ezt blackened sludge-nak nevezzük, tavaly legalábbis személy szerint még nem hallottam a titulust.) Emellett voltak jócskán akusztikus, jammelős "70-es éveket, azaz a jelent"* idéző és egyéb részek is (most nem célom teljes körű felsorolást adni). A Long Road Home (két része) például egész zseniális volt, libabőrt okozó gitározással. Továbbá úgy a lemez feléig nem is akadt gondom, ám utána, ha odafigyeltem, ha nem, kezdett kissé fárasztóvá válni (szándékosan nem az egysíkú szót használtam, mert azzal a világért se vádolnám őket, csak a témák nem emelkedtek ki kellőképpen). Na nem vészesen, jó lemeznek tartom most is. Csakhogy aztán jött az Ocean Chief Stanje, és főleg a Kongh Soul Creationje, és ha sludgera vágytam, inkább ezeket hallgattam (a Sky Burialnál doomosabb anyagok, ha valakit érdeklődne irántuk). Idén meg a Coffinworm albuma volt - a már korábban névvel illetett blackened sludge színtéren -, amely élve felzabált, és a sor még folytatható, csak nem teszem. A lényeg, hogy nem állítom, hogy ha valaki jobban belemélyedt nálam, annak nem állhatott össze akár teljes egészében a mű, viszont - nyilván - cáfolni sem tudom.

inter_arma_the_cavern.jpg

Most pedig itt az új EP, és stílusilag jelentős változásnak érzem, hogy mintha a blackes él teljesen eltűnt volna. Ez még éppen nem baj, van pár dolog helyette. Először is a The Cavern egyetlen háromnegyedórás tétel. Eddig is 10 perc körüli dalhosszakkal dolgoztak, ez most picit több lett. Maga a tény ne riasszon el senkit, mert történik ez-az, bár azt kell, hogy mondjam, megoldhatták volna rövidebben. Sajnos ezt pont az elején érzem hangsúlyosnak, ami ugye nem szerencsés. Kb. két perc felvezetés után 'egy nyamvadt' témát boncolgatnak az első tizenegynéhány percben, és egyszer-kétszer ugyan közbeszúrnak ezt-azt, de dinamikában sem történnek különösebb dolgok, hogy efelett szemet lehessen húnyni. Amúgy a 'nyamvadt' jelző nem lenne indokolt, ha kevesebbszer kéne meghallgatnunk, mert az a ritka eset fordul elő, hogy a Crestfallen/Serenades korszakos Anathemára emlékeztet nagyon. Ami nálam pont, pláne, hogy igazi vonszolós doom téma. És most lelövöm a 'poént', a végén is visszatér, keretbe foglalva a művet. Ott már szerencsére cseppet sem zavaró, mert csak kb. két percre hozzák elő újra. Vokálisan erre eleinte amolyan post-metal jellegű kiáltozás érkezik, majd a végére előkerül az előző lemezen is használt agresszívabb gonosz-süvöltős ordítás.

Na de lépjünk most túl a keretmotívumon: negyedóra környékén már mozgalmasabb tájon járunk, és a dobos is átváltozik azzá a nagyon visszafogottan ütő Brann Dailorrá, aki a tavalyi albumon is nemegyszer volt. Tudom, kicsit gonoszan fogalmazok T. J. Childers ütőssel kapcsolatban, de hogy egyáltalán eszébe jut az embernek valakiről a Mastodon mániás pörgetőőrültje, az már nagy szó. A közben kialakuló új gitártéma az kezdetben ugyan nem valami izgalmas, de később egész érdekes dolgot hoznak ki belőle, többek között egy virgoncabb dallamfoszlány katatón ismételgetésével.

Majd 20 perc környékén, némi leállás után jön egy kifejezetten szépre sikerült, gitárt és vonósokat egybeforrasztó téma, amely különböző kitérők után vissza-vissza tér, közben többnyire érkezik rá Mike Paparo énekes bömbölése. Majd olyan 7 perc múlva beköszönt a lassú évszak. Először - ha jól tudom így kell mondani - unisonoban (ugyanazt játszva), egy az eddigiek alapján nem várt finom dallamot vezet elő a két gitár. Utána akusztikusba váltunk, és ÉNEKes rész következik. Méghozzá jóval színvonalasabb, mint amire számítottam volna, ha tudom, hogy lesz ilyen. Kis idő elteltével egy vendéghölgy még felső szólamot is énekel rá, és az egésznek olyan kellemesen melankolikus hangulata van. Talán Undosnak is jól állna a Grand Mexican Warlockból (de simán lehet máshoz kötni, most épp ő jutott eszembe).

Így fél óra környékén, azaz a szám kétharmadánál természetesen elérkeztünk a gitárszóló(k)hoz. És akkor itt meg is nevezem a hathúrosokat: Trey Dalton és Steven Russel, vagy fordítva. Alighanem mindketten kiveszik a részüket a jóból, mert a felvételen van, hogy egymásba nyúlnak különböző szólórészek, ill. megesik, hogy két hangszer egyszerre játszik, másrészt meg 5 perc alatt csak jutott idő mindkettejüknek kibontakozni. Nem mondom, hogy minden pillanata felejthetetlen, de sokszor egész jó kis zenéket sikerült összehozni, és nagyon helyesen az alapokat is változtatják alatta, így nem válik unalmassá. (Már amikor játszanak, mert közben van egy hosszabb riffelős üresjárat, annak a funkcióját nem igazán értem).

Azután egy egész heavy metalos témát ismételgetnek, ha percben számolva nem is sokáig, de meglehetősen sokszor, majd egy kis ügyeskedést követve véget ér az instrumentális tizperc. Egy közepesen gyenge málházós riffre elkiabálódnak a versszakok, és már jön a korábban emlegetett lezárás - elég hatásosan érkezik.

Illene még megneveznem az eddig kimaradt basszusgitárost, ezért nem fogom. :) A játékával semmi baj nincs, sőt még hallani is lehet. Ha már, akkor én inkább az énekre, meg a dobra tennék egy kis hangerőt, de azért elmegy mindkettő.

Zárásul mit mondjak? Nem rossz, az kétségtelen, de sok benne - számomra legalábbis - a témaismételgetés (félórás lehetett volna cca úgy, ha mindent elégszer játszanak el), remélhetőleg effajta hajlamukat visszafogják a későbbiekben. Mert amúgy, ha annyira nem is óriási zenészek, bennük lehet néhány jó lemez, pláne, hogy elég sok stílust meg tudnak idézni. De ez még a jövő zenéje...

 

*itt a szerző utal a jelenleg dívó retrotrendre (a szerző)

A bejegyzés trackback címe:

https://breakthesilence.blog.hu/api/trackback/id/tr906996871

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.