Magyarország egyetlen őrülten intelligens zenei blogja

Music Over My Head

Omit: The Medusa Truth part 1 kritika (elemzés)

2014, Secret Quarter

2014. december 14. - herma

Szomorú vagyok.

Az Omit 2011-ben jelent meg a színtéren női énekes doom metaljával, és egy definitív, 85 perces, 5 tételes művel (Repose) azonnal bekerült a legnagyobbak közé. Egyszerűen olyan hangulati mélységeket-magasságokat járt be az a lemez, ami talán példátlan a műfajában, pedig az ilyesmikre törekvés nem idegen tőle. Ha el akarjuk képzelni (inkább hallgassuk meg), akkor persze, mint oly gyakran, a The 3rd and the Mortal Tears Laid in Earth felől érdemes elindulni, meg a Madder Mortem első albuma, a Mercury lehet valamelyes kiindulópont. Talán mert bennük volt meg néha valami olyasféle transzcendens hangulat, ami a többi - általam hallott - női énekes zenekarra nem jellemző.

Az Ava Inferit lehet még megemlíteni, de egyszerűen én soha nem éreztem bennük azt az isteni szikrát, ami a többi itt felhozott név viselőjében meg volt (bár az igényességüket, a trenden kívüliségüket és az igyekezetüket nem vitatom). De még így is nagyon messze vagyunk. Az egésznek volt valami megfoghatatlan templomokat (leginkább talán katedrálist) idéző világa (e tekintetben az Isole-t vethetném fel, de ők jóval struktúráltabbak, meg ugye férfiének van), ami magába szívta az embert, és az a folyamatos kíméletlenül lassú hömpölygése a daloknak elég hamar feloldotta kissé az öntudatunkat, és együtt áramoltunk a zenével. Ami jobbára nem kellemes, Cecilie Langlie dallamai sokszor sötétek, és a bűnös lélek vergődését, önmarcangolását, szégyenét és megváltatlanságát idézik. Olykor viszont éteri tisztaságúak, mintegy felvillantva a reménysugarat, meg a célt, a valódi, túlvilági célt, az örök dicsfényt a gyarló ember előtt. Hihetetlenül szuggesztív zene, és természetesen nem kell hinni ilyesmiben, hogy átérezhessük a hangulatot. Sötétséggel fokozható a hatás. (Egyszer sétáltam este, miközben ezt hallgattam, felejthetetlen "spirituális" élmény.) Érdekes, mert egy cseppet sem változatos, és ugye kb. soha nincs vége. Újból és újból fáradhatatlanul rátérünk a fájdalom, szenvedés, gyötrelem és megtisztulás ösvényére. És mégsem mondanám egysíkúnak, nem éreztem azt a 3-4. dal tájékán, hogy jaj már megint ugyanaz. Valahogy - a saját keretein belül - érdekfeszítő maradt. És mindez annyira természetesen, mintegy magától értetődően vonult végig a másfél órán, hogy az ember azt hitte, hogy ilyet nem is nehéz csinálni (azért csak gyanús, hogy más nem szokott), vagy legalábbis nekik bármikor sikerül(ni fog).

És mint mondtam szomorú vagyok

Nem azért, mert a zene is az - persze igen, de attól még éppen örülhetnék. Hanem mert ez az új anyag meg nem működik. Magam vagyok a legjobban meglepve, hogy mennyire nem. Pedig olyan nagy különbség nincs. Méricskélhetném, hogy a hangzásképük hogy változott, de nincs jelentősége, nem is nagy az eltérés egyébként. Lehetne az a baj, hogy most már unalmas, hogy megint ugyanazt csinálják, de ez sem állja meg a helyét. Hanem az a gond, hogy a varázslat, a misztikum veszett ki az egészből. És így marad egy korrektül eljátszott, nem túl érdekes témákat felvonultató, bár igényes vonósokkal hangszerelt doom lemez bágyadt, szép, olykor sötétebb, de túl sok érzelmet fel nem kavaró, és önmagában nem is nagyon karakteres női énekkel. Tényleg egy pillanatra nem kap el a múltkori érzés. (És persze kipróbáltam, nem én változtam annyit, a Repose most is magával ragad).

Persze vannak a világon "kreatív zenekarok", akik nem mindig ugyanazt csinálják. Nem is zavarna, hogy ez nem olyan mint a múltkor, csak hát ez nem különösebben más, mindössze lényegesen gyengébb. Mivel a 2011-es lemeznek olyan erős aurája volt, hogy első hallgatáskor rátelepedett az emberre, és elvitte a lelkét vezekelni a Tisztítótűzbe, vagy bolyongani a Középkor siralomvölgyébe, a Medusa Truthnak adtam több esélyt is, hogy hátha valami fátyol fellebben róla, de semmi jelét nem érzem. Ami biztos, hogy világosabbak a kontúrok, ha helyenként mégis bealkonyul, akkor is sokkal kevésbé, mint a múltkor. Tehát mondjuk, hogy tisztábbak a dallamok. Lehetnének akkor gyönyörűségesek, és valamelyest azok is, viszont elég egyszerűek, és így bizony meglehetősen klisésnek hallom őket (a műfajon belül persze). Lehet, hogy meghallgatom még párszor, de a reményét sem érzem, hogy összeálljon valami különleges. Ha mégis így alakulna, természetesen szólok. Ha meg valaki véletlenül olvassa, és úgy érezné, hogy csak én vagyok a hülye, írjon kommentet bátran. Pillanatnyilag ott tartok, hogy egyáltalán nem vagyok kíváncsi a part 2-re. Azért egyszer biztos meghallgatom majd, de tartok tőle, hogy előre tudom, hogy mit (nem) fogok hallani.

A rend kedvéért, 3 tételünk van, mindegyik címe D betűvel kezdődik, az első dal meghaladja a negyedórát, a harmadik a 26 percet, a középső nincs 7 perc sem (de náluk inkább ez az extrém :)).

Aki nem ismerné a Repose-t, annak kötelezővé teszem (ha a befordulósabb doom metalról van fogalma, mert különben könnyen beletörhet a bicskája, akkor inkább kezdjen talán az Isole-tól a Throne of Voiddal, ha az is sok, akkor meg várjon még egy pár évet...)

Ezt az anyagot azonban sajnos nem tudom jó szívvel ajánlani. Mit ajánlhatnék helyette? Az új Isole-t még nem hallottam, de az előzetes hírek alapján, miszerint elmentek heavy metalosabb irányba, velük is óvatos volnék. Talán a tavalyelőtti Funeral lemez kimaradhatott valakinek, mert nem kapott kellő figyelmet. Az egy vokális téren kimagasló (Sindre Nedland a legújabb énekesük az In Vainből, de hárman is aktívan rezgetik a hangszálaikat), mély, szakrális hangulatokkal átitatott (hiszen Oratorium a címe) lemez.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://breakthesilence.blog.hu/api/trackback/id/tr256974019

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.