A retrorock(/metal) vonal általam leginkább kedvelt bemutatkozó lemezét készítette el két éve a YOTG. A fő ütőkártyájuk Thomas Eriksson (itt Sabbathi) hol bársonyos baritonként búgó, hol magasabb tartományokban negédes-áhitatos dallamokat produkáló hangja. A zenészek elég nívósan játsszák a 70-es évek hard rockját, minden daluk íródhatott volna akkoriban is (eltekintve az egészet körülvevő-behálózó sátáni koncepciótól, de az túlnyomórészt csak a szövegekben jelenik meg). Nekem a hosszabb, kevésbé sablonos szerkesztésű, kifejtős számaik tetszettek igazán, de tény, hogy írtak egy-két nagyszerű direkt slágert is (meg néhány - számomra - laposabbat). Kritikákban azt olvastam, hogy a fő hatásuk a Blue Öyster Cult, akiket nem ismertem. Beléjük hallgattam, és amellett, hogy nem tetszik, jóval tingli-tanglibbnak is tűnnek, amolyan proto 80-as évekbeli popzene, még klasszikus rock hangszerekkel eljátszva. Na mindegy. A bakkecske évére visszatérve, nekem megszólalásban olykor beugrott a Led Zeppelin, és talán Thomas magasabb hangszíne sem áll olyan távol Robert Plant mélyebb tartományától. Félreértés ne essék, a Zep azért más.
Rátérve a tárgyalt anyagra, ez a meglehetősen rövid, 3 tételes EP az első életjel a bandától az album óta. Semmi változást nem észlelek a stílust tekintve, lehetnének akkor íródott dalok is. Viszont így magukban hallgatva sem ütnek akkorát, ami nem valami jó hír. Az első dal a címadó, ill. miután a refrént olaszul éneklik, tán helyesebb lett volna La Chiave e la Porta névvel illetni. Megfeleltethető az első lemez kompaktabb számainak, de például az ottani nyitódal élve megeszi, és sajnos Sabbathi konkrét dallamainál túl erős a hasonlóság a korábbiakkal. Az olasz nyelv ugyan kölcsönöz némi mediterrán ízt, meg persze, hogy a pokolhoz van meg a kapu meg a kulcs, de...
Aztán érkezik Mystic Mountains címmel a kifejtős tétel, hogy a másik lábáról is fellebbentse a szoknyát a zenekar. Ez is simán elvérzik mondjuk az Angels' Necropolis dal mellett, de kb. harmadjára valamelyest sikerült megkedvelnem. Van benne pl. középtájt némi Tom Waits-es rekesztés. Viszont rögtön utána egy elég felejthető gitárszóló, szóval nem igazán akarják szerettetni magukat az új nóták. És mindez a végére sem lesz jobb, bár olyat, mint a harmadik, még nem hallhattunk - tőlük. Egy eléggé minimál instrumentális szintiszerzemény jön utolsónak, és hát nem tudom. Hallottam már Klaus Schulze, Brian Eno lemezeket, és be kell valljam, nem sokra emlékszem belőlük. Mit mondjak, az ambient - egyelőre - nem az én műfajom. Viszont mégis dereng valami, hogy azoknak lényegesen komolyabb az élvezeti értéke. Meg akkoriban hatalmas újítás volt az, ami ma már csak archaikus prüntyi. Talán mindegy is, nem ezen a túlduzzasztott outro-n áll vagy bukik az egész, hanem sajna már előtte eldőlt.
Összegezve: aki nem ismerte őket, feltétlenül pótolja az elmaradást, de az Angels' Necropolissal tegye. Ez pedig, ugyan nem bánt senkit, de bizony kihagyható. Akkor már inkább menjetek rá az album előtti Lucem Ferre EP-re, vagy a Griftegard Solemn. Sacred. Severe. albumára (t.i. azon is Thomas danolászik), ami egy - ki hinné, főleg az ének miatt - elég jól sikerült doom metal lemez 2009-ből, igaz ott még a koncepció kereszténynek tűnik, de hát az emberek nyilván változnak...
Ui.: A zárómicsoda címe: Non-Euclidean Calculus. Mit akar ez jelenteni kérem? Tipikusan nem értünk valamihez, egyáltalán fingunk sincs róla, de szerintünk jól (misztikusan???) hangzik, legyen ez a fantázianév a prüntyögéshez. Vagy tényleg így számolnának a hiperbolikus geometriában? Ugyanugyan...
Kiegészítés: véletlenül meg-meghallgatom azóta is (kb. 1 hete), és ugyan mindkét - rendes - nóta elfárad a végére, a szólójáték nagyon erőtlen, de a dalok nagyjából összeálltak bennem. És bár tényleg nem érnek fel a nagylemezük csúcspontjaihoz, ha valakinek az nagyon tetszett, azért talán hallgassa meg ezt is, ne az én lelkemen száradjon senki üdvössége!
