A véletlen úgy varázsolta, hogy már a harmadik indie rock énekesnős jellegű anyag ez kvázi zsinórban (a másik kettő ez meg ez volt). Sőt, még a szomorkás, finoman delejező hangulatukban is közel állnak egymáshoz. Talán ez az a feeling, amit a stonerek is folyton hajkurásznak, csak egy másik aspektusból, mindenesetre kelt bennem egy "amerikaiaias" érzetet (idealizált, vadnyugati verzióban). Egy biztos, hogy jó az ilyesmit hallgatni, pláne ha még belassulva italozunk is mellé (amire mondjuk most épp nincs módom).

De itt az ideje, hogy most már csak Adia Victoriával foglalkozzam, a három közül (csak nem sikerül ;)) egyértelműen az ő zenéje a legrockosabb, PJ Harvey-t juttathatja az eszünkbe a gitár-ének párosítással, nyers, mégis érzelemes zenéjével (meg úgy általában a dallamvilágával is, de szó sincs másolásról) és vagány, vagy még inkább extravagáns kiállásával (természetesen nem vagyok vak, a bőrszíne nem stimmel).

Márpedig PJ korunk talán legnagyobb alternatív rock énekesnője (nem csoda, hogy a nemrég megjelent lemezéről írt kritikámat eddig senki sem olvasta ;)), így egy efféle összevetés elég nagy dicséret bárki számára. Na de Adia meg is szolgálja ezt, nem lehet nem szeretni amit és ahogy csinál. Ja, és egy jó adag klasszikus rock & roll - boogie is csomószor jelen van nála, meg találunk egy libabőrös trip-hop számot is (Horrible Weather), szóval egysíkúsággal sem lehet vádolni. Én mások helyében meghallgatnám, a magaméban meg már megtettem. Ennél többet mit tehetnék?