A Red Bazar eleddig insturmentálisan nyomta a progrockot, úgyhogy a zenészi toptudás adott. Viszont most bevettek egy énekest, Peter Jones-t, akit nem csak úgy átabotában engednek énekelni, hanem rögtön egy konceptalbumot írtak vele, méghozzá a borítóra meg a címre pillantva eléggé Narnia (illetve oroszlán) szagút.
Én mondjuk az ilyesmit szívesen megnézem filmen, esetleg elolvasom könyvben, de zenében többnyire hidegen hagynak a sztorik. Ez persze nem minősíti az ő tevékenységüket, csak mentegetőzöm amiatt, hogy eszem ágában sincs belemélyedni az eseményekbe.
Tehát maradok a zenénél, ami így énekkel együtt elég neoprogos lett, és hát erről a műfajról írtam már, hogy nincs a kedves progágazataim között. Azonban ha jó, akkor tetszik, és ha tetszik akkor jó, hogy ilyen pumuklisan butákat is írjak. Kicsit konkrétabban, a "kemény" részek elég hard rockosan riffelnek, soksokféle hangulat megidéződik, az énekes pedig erőteljes torkú, nagy hangterjedelmű, érzékenyen, szomorúan és karcosan, meg még ezer árnyalatban megnyilvánuló kiválóság. És még az egész úgy ahogy van, nagyon koherens is.
Meg abszolút hiányzik az a dobozba zártság-érzet, ami - legalábbis a klasszikus - neoprogra jellemző szokott lenni, számomra ellenszenvesen.
Azaz egy rossz szót nem tudok mondani a könyvszekrény történetei kapcsán, jót viszont annál többet, azonban inkább beszéljen helyettem a zene (pfuj de szándékoltan szentimentálisan banális vagyok):