Nagyon mai, és kiváló (a zseniálist még nem merem írni) progresszív rockzenekarral van dolgunk, ha épp a Messengerrel foglalkozunk. Bizony ők már készség szinten a magukévá tették a Porcupine Tree munkásságát, illetve beolvasztották az amúgy is izgalmas, színes, változatos formákba zenét öntő muzsikakohójukba (ajaj, megint miket írok). Szóval van egy általános, elég melankolikus, kietlen, elhagyatott, egyben urbánus kisugárzás a dalokban, illetve az énekdallamok gyakran borzongatóan-sötéten pszichedelikusak, és ezek jelenléte a kortárs progban többé-kevésbé Steven Wilson érdemei.

De emellett foglalkoznak ők mással is, lényegében a progrock mind a 4-5 évtizedét megidézik, azt nem mondom, hogy az összes valaha létezett áramlatot, mert semmi ilyesféle célt nem lebegtetnek maguk előtt, sőt, egyáltalán nem eklektikus amit csinálnak. Látszólag egymásból nőnek ki a témák, csak a rendelkezésemre álló ismeretanyag alapján tudom azt mondani, hogy ez itt egy kis kortárs retro-rock, az ott némi neoprog, amaz meg a hőskor nagyjait idézi az archaikus billentyűivel, ésatöbbi. Szóval van miből csemegézni!

Természetesen kiválóan muzsikálnak, de semmiféle szólóorgiázást nem engednek meg maguknak (pedig nem kétlem, hogy megtehetnék), inkább csak sodródnak (vagy sodornak minket) hangulatból hangulatba. Igaz, mosolyra nem derítenek bennünket, de a szürkétől a szomorún át az enyhén transzcendensig rengeteg árnyalatot elénk tárnak. Két lemez jut eszembe tavalyról (egyben két nagy kedvencem is), a Beardfishé, és az Anekdotené. Igaz, az előbbi színesebb, az utóbbi pedig (negatív) hangulatilag erősebb volt, de akik szerették őket, itt sem járhatnak pórul. Ja, és idénről pedig a zseniális Votum lemezt tudnám említeni. És basszus, róluk még mindig nem írtam, pedig (pedig ott az énekes valami elképesztő, de nem akarom itt dicsérni, mert a Messengerben "csak" elég korrekt, és nagyon illik a képbe)...

Egy szónak is száz a vége: postproggerek, és nem csak vidám simák, tessék meghallgatni!