Öt szín, öt dal, három zenekar, hetven perc. Vérbeli dzsemmelős pszichedelikus muzsika ez, amit a legkevésbé sem odafigyelve érdemes hallgatni, inkább mélyen belemerülni, az kell az embernek. Már ha épp erre van igénye. Az amerikai Bardo Ponddal ugyan most találkozom először, de bizony jó negyedszázados múltjuk van, tetemes diszkográfiával (hogy mik vannak még, nagy szakértő létemre, aztabetyár'), és a kiadójuk dzsamborija alkalmából kollaborálták össze magukat az Acid Mother's Temple-lel és a Guru Guruval (mindkettő japán), akiknek a végtelenül szemfülesek kiszűrhetik a neveiket az albumcímből.

Ha akarnám, sem tudnám megmondani, hogy miért ki felelős, viszont ha nem olvasom, simán elhinném, hogy ez itt egy jól összeszokott csapat. Mindenesetre valakik énekelgetnek is, vagy inkább csujogatva-hehejgetve kántálnak. Méghozzá nagyon helyesen, mert az ilyen zenéhez pont ez való. A hallgató meg vagy legyen nagyon fáradt, vagy a feje búbjáig legyen teletömve drogokkal. Talán inkább legyen csak nagyon fáradt. Kapcsolja be, feküdjön le a szőnyegre, és hunyja le a szemét! Ja, és előtte takarózzon is be jól, mert garantáltan el fog aludni, és gondolom holnap nem akar prüszkölve, orrot fújva ébredni!