A minap már majdnem kiraktam egy symphonic prog anyagot, minthogy nem volt rossz, és a stílus manapság ritka madár, az oldalon pedig még sosem képviseltette magát (legalábbis tiszta formájában, de ebbe most ne menjünk bele). Aztán félretevődött, mert az események kérlelhetetlenül haladnak előre a maguk igen tempós sodrában, és ugyan még lehet, hogy sort kerítek rá a közeljövőben, el kell ismernem, a Höstsonaten klasszisokkal komolyabb mű. Legalábbis engem nagyon meggyőz ez a klasszikus zenei felépítésmódot alkalmazó kompozíció. Fantasztikus, ahogy szimbiózisban együtt élnek és virulnak a rockhangszerek a vonósokkal-fúvósokkal, billentyűkkel, organikus zenei élményt nyújtva!

Minthogy az elnevezés szimfónia, nem túl meglepő, hogy instrumentális művel van dolgunk, de ha valaki rászánja magát a meghallgatására, kötve hiszem, hogy hiányérzete támadna, pláne, hogy unatkozna!

Karakterükben eléggé különböznek egymástól az egyes tételek, mint ahogy az is változó, hogy mikor melyik szegmens (szimfonikus, ill. rock) van előtérben. Mindenesetre, aki első körben csak egy dalnak hajlandó esélyt adni, annak a kissé groteszken táncolós Unmaskinget ajánlom, hozzátéve, hogy a pörgősebb darabok közül való, és gyakran előfordulnak melankolikusabb, szépséges szerzemények, illetve dalrészletek is. De akit a gengszterfilmhangulatú big bandes dolgok vonzanának, az is megtalálhatja a magának valót!

Nem ragozom tovább, ilyen a szimfonikus rockzene teljes pompájában!