Post-punkos, wave-es csapat, egy a stílusba tökéletesen passzoló orgánumú hölggyel a fronton. Leginkább a The Cure jut róluk eszembe, de ennek az is lehet az oka, hogy erről a területről Robert Smithéket hallgattam nagyon sokat. Amúgy persze hivatkoznak a korszakalkotó britek mellett sok mindenki másra is, mint pl. Siouxsie Sioux-ra, ami lehet igaz is, mindenesetre legalább hölgy, Kate Bush-ra, aki azért jóval poposabb náluk, vagy a Cocteau Twins-re, akik asszem szintén. És ha nem is ekkora egyéniségek Dunes-ék, az ilyenféle muzsikák kedvelőinek egy kifejezetten jól hallgatható lemezt készítettek, ami akár a 80-as években is készülhetett volna.

Ha így történik, talán híres, vagy kultlemez is lehetne, bár ezt ugye nem lehet tudni… A lényeg, hogy jól esik hallgatni csak úgy, háttérzeneként, de vannak olyan jók a számok, hogy ha véletlenül odafigyelünk, akkor sem akarjuk majd kikapcsolni. Finoman szomorkodós, másnaposan tengerben fürdőzős hangulata van, természetesen szigorúan csak amikor beborult, és alig vannak a vízben…

Azért nem kell felvágni rá az eret, de szambázni sem fogunk tőle a jégrémárus körül!