Jó pár Nadja lemezt meghallgattam már, és mindig az volt a benyomásom, hogy végül is nem olyan rossz, de ez épp most unalmas, talán majd legközelebb… Persze részben bizonyára az én „hibám”, mert nagyon úgy tűnik, hogy (alighanem alkatilag) nem tudok hatalmas drone-fanná válni, és élvezni a hárompercenkénti, jól kiberregtetett gitárpengetéseket. Viszont az ambient-noise anyagok befogadását tekintve szépen(-lassan) fejlődgetek, és úgy gondolom, jól is teszem, mert tényleg izgalmas dolgokat lehet felfedezni ezen a területen. És hát most az új Nadjával épp összeakadtunk…

Hogy ez jelent-e valamit a korábbi anyagaikkal kapcsolatban, arra nem tudom a választ (egyelőre nem rohanok hanyatt-homlok újrahallgatni őket), de ezt – a magam módján – tudom értékelni.

Pedig nincs másról szó, minthogy egy tételben, jó félórán át, fáradhatatlanul elővezetnek egy crescendót. Azaz nagyon halkan indulunk, majd az egész folyamatosan egyre hangosabb, és feszültebb lesz (valójában a csúcspont után van még némi riffelés, amivel 40 perc fölé tornázzák a dalbumot, de az már annyira nem érdekes szerintem). Lehet, hogy nem sok, amit csinálnak, de azt nagyon értő kézzel! Adja magát a kérdés: egy idő után nem táncol az idegeinken a monotónia? Dehogynem! Az benne a jó! Tessék kipróbálni!