Egy olyan jazz-zenészről van szó, aki ugyan már négy Grammyt is besöpört, természetesen még csak nem is hallottam róla. Fiatal muzsikus lévén sok minden kortársba is belekóstolt már, legutóbbi lemezén a neo-soul, r&b vonalát domborította ki (Radio Music Society). Ezúttal nem mondom, hogy mindezek mellőzve volnának, de egy erőteljes fúziós, progrockos behatás is érezhető.

Egész konkrétan a King Crimson a gitárhangzásban, és a harmóniamenetekben, ritmizálásokban is visszaköszön, emellett vokálisan is megkapjuk az összhangzattan adagunkat, ha éppen nem kegyelmez meg nekünk a művésznő valami érzékeny, szép soulos-gospeles-bluesos rész kedvéért.

Esperanza egyébként - mint az a videóból is látható - öthúros basszusgitárján is végigmuzsikálja az albumot, persze ez nem teljesen meglepő, ha tudjuk, hogy a bőgő szakot nemcsak elvégezte a Berklee-n, hanem 20 évesen már tanárkodott is ugyanott, továbbá csellózik, gitározik, 10 évig hegedült, és konyít azért a zongorához is (koncerten elég bátran hozzá mer nyúlni).

Nem mondom, ennek a zenének csak a hallgatása is rejt magában kihívásokat, de akadnak azért fogódzók, és meg is hálálja bőséggel. Egy igazi kortárs művész briliáns megnyilvánulása, és egyben az év eddigi legjobb lemeze!