Annak ellenére, hogy szőke és svéd, Anna egy nagyon sötét lány. Ez már a borítót nézegetve is kiderül, viszont annak eldöntéséhez, hogy érdemes-e nekünk ezzel foglalkozni, ahhoz a fülünkre is szükség van. Ambient-noise-drone-neo-folk-industrial-post-rock-country-indie-pop-metal

úgy körülbelül, amiből merít a hölgy, de semmi eklektikusra nem kell gondolni, csak műfajok határán alkot, és egész távolinak tűnő dolgokat illeszt össze, szerencsére a váltások a lehető legnagyobb természetességgel folynak le. Gondolom, senkit nem ér meglepetésként, hogy az összes dalban közös a mindent átható melankólia, depresszió, elhagyatottság. Egyszer inkább a külső világ nyomasztó zajaira koncentrál, máskor a belül megélt szépségeire, vagy épp vívódásaira, harcaira önmagával. Vannak emelkedett, monumentálisabb részek, de egész intim, magát bátran gyengének mutató pillanatok is. Ennek megfelelően a hangszerelés szintén folyamatosan változik, a minimalista orgonás kísérettől a zajos, sokrétegű hangképekig, falrengető rockos zúzásokig terjedően. Ugyan nem kevés kellemetlen, akár bántó részlet is felbukkan, de mégis kulcsmotívumnak érzem a szépséget, mert rengeteg gyönyörű dallam, harmónia rejtőzik a lemezen, csak épp meg kell szenvedni érte.

Az igazán varázslatos momentumokat általában Anna hangjának köszönhetjük, azt nem állítom, hogy nagyon képzett volna, de tisztán énekel, változatosan, - szemben az érzésekkel, amiket közvetít – nagyon magabiztosan, és ami a legfontosabb, igézően. Én bizony elhallgatnám őt akkor is, ha csak egyszerű singer-songwriterként alkotna, és akkor is bizonyára a legszuggesztívebbek között lenne. De talán tényleg többet hoz ki magából (és ezáltal ad nekünk) így, hogy korlátok nélkül megvalósítja a saját zenei vízióját – az instrumentális részek legalább a lemez felét teszik ki -, és csak akkor énekel, ha a belső ösztöne azt súgja, hogy ott és akkor szükséges.

Röviden összefoglalva: a 2015-ös év egyik legsúlyosabb, és legszebb hallgatnivalója ez a lemez.