"Mindenkinek így kéne metalt játszani, a többi semmirekellőt meg betiltani!" - Könnyen jut el az ember efféle sarkos kijelentéshez, ha ahelyett, hogy fejvesztve menekülne, élvezi az ilyen megpróbáltatásokat.

Én, aki aztán tényleg nem vagyok az a kiköpött heavy, ill. power metal rajongó, viszont keményebb zenéket orrba-szájba döngettem, leginkább az ilyesmi hozzáállású csapatokon keresztül tudtam kapcsolatba lépni a műfajjal (meg mondjuk a Blind Guardian jellegűekkel, de ez most mindegy). Mert az ilyeneknél már végül is mindegy, hogy mi a stílus, eszeveszettül áramlik az energia (bizony sok thrash csapat elbújhat mögöttük), hemzsegnek a nyakcsigolyaroncsoló riffek, dobhártyarepesztő sikolyok, és még igencsak összetett is az egész (ami ugye nálam erény).

Oké, ez a One Machine nem ér fel mondjuk a Control Denied egyetlen, árva lemezének zsenialitásához, vagy Steve Smyth gitáros hajdani, lassan ködbe vesző csapatának (gy.k. Nevermore) minden körülmények közt szerénységre intő munkásságához, sem Jamie Hunt másik gitáros kevéssé ismert, de annál eszeveszettebb csapatához, a power- és thrash metal, a klasszikus zene és az őrület határán vitustáncot járó, fékezhetetlen Biomechanicalhoz, de ez is kőkeményen oda van téve, és fogást nem találni rajta. Bár nem hallgatom ugyan túl rendszeresen, és amikor igen, akkor is általában csak néhány szám elég, azok viszont piszok jól esnek!