Meg voltam győződve róla, hogy ez úgy, ahogy van, szar lesz. Ugye lelécelt az évtizedes énekes-harcostárs, akinek volt ez-az a fegyvertárában. Helyette pedig Mr. Jeff Waters maga állt neki intézni a dolgokat a mikrofonnál, márpedig a korábbi ilyen próbálkozásaival én bizony nem vagyok kibékülve. Arról nem beszélve, hogy a thrash nincs a kedvenc műfajaim, sem az Annihilator a kedvenc thrash zenekaraim között.
Erre basszus, olyan jó dalokat rakott össze mind szerkezetileg, riffügyileg (áll-leejtősen komplextől a fejleszakítósan grúvosig), szólóilag, húzásilag, hogy pislogni is elfelejtek. Ennek tetejébe még bizony az énekkel is több mint kielégítő szinten boldogult (ki nem néztem volna belőle), persze nem éri el a közvetlen „előd” szintjét (Dave Padden egyébként baráti körülmények között, ám meglehetősen hirtelen távozott), de nem is kísérletezik vele, viszont meglepően magabiztos, változatos. Egyszóval – és ezt már az egészre értve - fasza és kész!