"Eredetileg", azaz metalhallgatásom első éveiben igencsak ódzkodtam a heavy műfajtól. Most nem részletezem, de gondolom nem meglepő, hogy a magas fekvésű, ún. sikítozós ének volt a legfőbb problémám (igen, nem azért, mert 'túl kemény volt', hanem gagyinak tűnt. Hiába, én már egy későbbi, vadabb vokalizáláshoz szokott - már ha metalról van szó - generáció tagja vagyok). Ezt azért írtam itt le, mert a Blind Guardiannak a későbbiekben sokat köszönhettem abban, hogy (többé-kevésbé) sikerült megbarátkoznom a műfajjal.

Fantasztikus volt az a folyamatos szintugrás, amit lemezről lemezre produkáltak hosszú időn keresztül, és a kezdeti "átlagos" heavy metal zenéből kifejlesztették a csak rájuk jellemző, sok szólammal, és elég komplex dalszerkezetekkel operáló, fantasy történetek meséléséhez tökéletes zenei világot. Aztán elérkeztek a monumentalitásában überelhetetlen A Night at the Operához. És ugyan lehet azon vitatkozni, hogy túllőttek-e vele a célon vagy sem, az tény, hogy abba az irányba nem volt hova továbbmenniük.

Hét lemezen át tartó egyenesvonalú fejlődés után nem igazán meglepő, hogy a hátraarcot választották, és a következő két lemez a korábban elért "eredmények"re támaszkodott. Így vagy úgy, mindkétszer meg is tudtam magyarázni magamnak, hogy jó, amit csinálnak. Harmadjára azonnam be kell valljam magamnak (is), hogy bizony (nagyon) hiányzik a kreativitás, mert nincs dallam, ütem, vagy akár frazír, ciráda, amit ne hallottunk volna korábban. És ha a Dream Theatert rendre megfeddi az ember, hogy régóta egy helyben topognak, akkor itt sem lehet kibúvót találni. Sőt, mivel Hansi Kürsch-ék Petrucciéknál is szűkösebb ketrecbe zárták magukat, egy fokkal súlyosabb a helyzet. Persze erőltetik a 'még több szimfonikus zenekart, még több kórust', de nem érzem, hogy érdemben hozzátennének az összképhez (pedig a múltkori záró Wheel of Time kecsegtetett némi reménnyel e tekintetben).

Aztán ha majd adok a lemeznek időt, hogy kifussa magát, biztosan sok mindent meg tudok kedvelni benne, hiszen bombabiztos zenészek alkotják a bandát, és elég sűrűnek tűnik az a massza, amit kotyvasztottak. De meglehet, hogy erre egyáltalán nem, vagy csak hosszú évek múlva kerül sor. Mert hiába a nagyívű, fülbemászó dallamok, ha azok már évekkel ezelőtt bemásztak a hallójárataimba, és kimoshatatlanul benne is ragadtak.

Tehát: többet vártam? Minden bizonnyal.

Ha nem értenéd, hogy hogyan lehet egy kritika ennyire rövid és tartalmatlan, kérlek kattints ide!