Nagy nehezen sikerült felérni a csúcsra, legutóbb még csak közelítettük...

5. Live: The Turn

Meglehet, hogy túlértékelem, de nagy örömmel tölt el, hogy pótolva a pótolhatatlant (új énekest kellett keríteniük), egy igazán jó lemezt tettek le az asztalra. Nem állítom egy pillanatig sem, hogy a ténykedésük első (és egyúttal fantasztikusan sikerült) évtizedének a színvonalát elérték, de ha együtt maradnak, összecsiszolódnak, meg esetleg még egy kreativitásbomba felrobban a közelükben, (na meg ha az olcsó rádiórockos slágerecskéket kerülik a jövőben is,) akkor bármi megtörténhet. Igaz ami igaz, időbe telt, amíg megszoktam a hangzásbéli arány(talanság)okat, megbarátkoztam az énekes hangjával, elfogadtam a hasonlóságokat a régi érával, megörültem az újdonságoknak, kikódoltam a rejtett mágikus tartalmakat, és egyáltalán míg minden egyes dalnak felfedeztem az értékeit. Viszont sikerült, és ez elég volt ahhoz, hogy a 90-es évek típusú (értsd alternatív, grunge-os) rockzenék közül az élen végezzenek. Lehet, hogy hamarosan mea culpázni fogok, de az egyik legtöbbet hallgatott album volt nálam a The Turn az utóbbi hónapokban. Valamicskét már meg is emlékeztem róla korábban, és egy komolyabb kritikát is tervezek (egy ideje...). Mindenkit töltsön el a vidámság, mert megszületett, íme: The Turn elemzés

4. Revocation: Deathless

A Revocation gárdája az egyetlen az élmezőnyben, akikkel kapcsolatban biztosan nem vagyok elfogult, mert korábbról érdemben nem ismertem őket. (Azonban ez nem jelenti azt, hogy valójában ez az album van a dobogó tetején!) Komplex, témahalmozós (de micsoda témák!), agyas dalszerkezetekkel operáló dallamos death metaljuk módfelett üdítően hatott rám, és még a végén a Morbid Angel feldolgozás is klappolt. Minden muzsikus felsőfokon teljesít, a gitárszólók külön élményszámba mennek, a hangzás bombasztikus, ilyesmi zenétől nem hinném, hogy kívánhatnék többet. Nem is teszem. Ha valakinek rossz élményei vannak a death metallal kapcsolatban, talán ez helyrerázza! (Mellesleg az előző delikvensnél jelzett cikkben róluk is írtam, de íme a link mégegyszer!)

3. Isole: The Calm Hunter

Talán a kedvenc doom zenekarom a csapat, de így sem érzem magam különösebben részrehajlónak. Mert eleinte ugyan kicsit szürkébbnek tűnt az elődeinél, ám biztosan nem juthatott volna ilyen magasra, ha a későbbiekben nem mutatja meg az igazi arcát a The Calm Hunter. Tény, hogy nem egy esélyt kaptak, de bőven volt annyi potenciál a zenében, hogy ha nem hallottam volna róluk korábban, akkor is eljuthattam volna a mélyebb ismeretségig. Igaz, bizonyára még sok ilyen akad, akiknek ugyanezt nem tudom megadni (ugye az idő végességének a problematikája), és hát annyi lehet a saram, hogy így (azaz észszerűen, a múltbéli tapasztalataimra építve) szelektáltam. (Most aztán megnyugodhatok, mert biztosan sikerült túlmagyaráznom ;)) Volt már szó a lemezről itt, de röviden: Jelenleg a legjobb vokális teljesítmény az övék a doom színtéren (szvsz, de tény, hogy élmezőny), elsősorban a kívülről hideg, belül mégis lángoló szépséget, magányt, belső elmélyedést sugárzó dallamaik miatt. A szerzeményeik rétegzettek, komor világuk megannyi sötétben rejtegetett titkát tárják fel a gyanútlan (vagy gyanús?) hallgató előtt. Mit mondjak még? Felkerültek a dobogóra, ennél jobban nem tudom ajánlani!

2. Opeth: Pale Communion

Rég megszerettem az Opethet annyira, hogy legszívesebben mindig csak áradoznék róluk. Szerencsére - a világ rendjét helyrebilentendő - a legutóbbi Heritage anyaggal ezt nem tehettem meg, mert komoly hiányosságai vannak (meglévő erényei mellett). Mégis örömmel tölt el, hogy az új lemezre (az igen hangos kritikák dacára) nem táncolt vissza a zenekar, és kitartottak az új irányvonal mellett. De ez semmire sem volna elég, ha nem lenne lényegesen jobb, kidolgozottabb, sokszínűbb, kreatívabb, örömzenélősebb, ének- és dalcentrikusabb (stb.) a Pale Communion elődjénél. Ám mivel az, így rendben is vagyunk. Persze elgondolkodhatok azon, hogy van-e értelme 2014-ben a 70-es évek progresszív rockját játszani, de egyrészt most egy igen komoly zenei áramlat ezt teszi, másrészt én pont nagyon szeretem, és elég sokat hallgatok ilyesmit. Sőt, egyre jobban ki is ismerem magam az eredeti korszak muzsikáiban. Ennek birtokában ki merem jelenteni, hogy ez a lemez akkoriban alkalmasint híressé tette volna őket. Ettől még a zene sokszor anakronisztikus, de azért akadnak olyan "régi opethes" témák, amikkel 40 évvel ezelőtt jócskán megelőzték volna a korukat, és végképp meggyőző, amilyen szeretettel és ahány színben művelik a rockzene eme legszabadabb ágát. Ha ebben az irányban tapogatóznak tovább, benne van a pakliban, hogy egy idő után elvész az egyéniségük, de amíg itt nem tartunk (márpedig most még biztosan nem), addig csak dicsérni lehet a produkciójukat!

1. Anathema: Distant Satellites

Nekem bizony jobban tetszik ez az új mű, mint a legutóbbi Weather Systems. Ha hozzáveszem, hogy nem is oly sokára 20 éve lesz, hogy az Anathema a kvázi-kedvenc zenekarom (azaz mikor hogy, de általában őket nevezném meg, ha rákérdeznek, hogy kik miatt szeretek igazán zenét hallgatni), nagyjából automatikusan borítékolható volt, hogy a listám élén végeznek. Jó, kellett az is, hogy ne kapjon el valami más úgy, hogy ki se tudjam verni a fejemből. És bizony míg az utóbbi években mindig akadt jónéhány ilyen, idén nem volt. Illetve hát pont ezzel a lemezzel történt meg, hogy heteken át naponta legalább egyszer alkonyat táján találkoztunk. Nem egy dal egészen katartikus hatású, olyan dinamikai struktúrát fejlesztettek ki mostanra, amihez hasonlót sem hallottam másoktól soha. Egyik pillanatban még elvarázsoltan émelyegsz az andalítóan gyönyörű dallamok hatására, a következő momentumban meg úgy érzed, hogy szétszakadsz a felszínre törő feszültségtől, közben mégsincs törés a zenében. A lemez nagyrészén ezzel játszanak, mégsem lehet megunni (nekem legalábbis nem sikerült). Emellett a hangszerelésen hallatszik a rengeteg odafigyelés, és hozzáértés, a hangzás kristálytiszta, arányos, és egyszerűen minden hang pont a helyén van. Tökéletesre csiszolt remekművel van dolgunk, nem mondhatok mást. És még nem szóltam az énekteljesítményekről, ami mind női, mind férfi részről az eddigi csúcs. Hihetetlen, hogy mindig sikerül felülmúlni a korábbiakat! Nem tudnék mégegy olyan dinamikusan fejlődő énekest említeni mint Vincent (pedig már 1996-ban is nagyon tetszett, amit csinált). Ami még újítás a csapat részéről, az az erőteljesen elektromos feeling (keményebben szólva gépzene) integrálása a világukba. Nekem ez is jobbára bejött, bár ezirányba bizonyára tudnak még jelentősen fejlődni. A nyilatkozataik alapján erre a közeljövőben számíthatunk is, annak ellenére, hogy tudatában vannak, hogy így esetleg elvesztenek pár korábbi rajongót (engem nem). Nüansznyi dolgokba bele lehet azért kötni, de ez most nem az a hely (kritika kéne, bizony ám!). Pláne, hogy az előzmények alapján féltem, hogy túl szirupos lesz számomra, amit kapok tőlük, de (kevéske részlettől eltekintve) ez sem fenyeget. Ha nem is depresszív vagy komor az a hangulat, életérzés, amit manapság közvetítenek, azért komoly önreflexióra csábít. Arról már ne is beszéljünk, hogy mostanában nem sok zenekar szolgál ilyesmivel (ilyen nívósan meg talán senki)...

Huh, kész vagyok! És bár nem érzem magam a világ tetején, de legalább ezt sikerült megcsinálnom. Miután elég szedett-vedetten lehet ezen a listán végigmasírozni, tervezek egy külön cikket, amiben szép rendben össze lesznek gyűjtve. A már rebesgetett egyéb listák is elérhetők lesznek onnan (amint elkészülnek). 

Mindenesetre nagyon köszönöm, ha valaki vette a fáradságot, és elolvasta a mindenféle áradozásaimat, túlbuzgó okoskodásaimat, és ezáltal valamelyest megismerkedett az eklektikus zenei ízlésemmel (ill. annak egy bátrabban hasított szeletével)! Remélem, legalább néhány lemezhez mindenkinek kedvet tudtam csinálni (és hogy senkinek sem lett csömöre a megalomán listámtól)!