Magyarország egyetlen őrülten intelligens zenei blogja

Music Over My Head

Music Over My Head

Beardfish: +4626-Comfortzone kritika (ajánló)

2015, Inside Out Music

2015. január 14. - herma

Annyi talán kiderül az eddig írt bejegyzéseimből, hogy szeretem a progresszív rock zenét. Azonban mint minden tág műfaji kategóriában (amiről egyáltalán valamiféle ismerettel rendelkezem), szükségszerű, hogy akadnak tőlem távolabb álló irányzatok is. Ez balszerencséje a svéd Beardfishnek, mert én pont a Yes/Genesis féle vonulattal (lehet ám, hogy két vonulat, akkor bocs!) tudok a legkevesebbet kezdeni (egyelőre) a progresszív univerzumban, míg nekik ők a legfőbb hatásaik. Ennek ellenére egy ideje talonban vannak már nálam, mert rendre jó kritikákat szoktak kapni. Van is valami halvány emlékem arról, mintha a 2012-es The Void némileg nyersebb, ős(hard)rockosabb irányba kaladozott volna, ami nem volt ellenemre, de sajna nem vagyok biztos benne. Egyszer majd leellenőrzöm, mindenesetre most megérkezett a furcsa című és borítójú új lemezük:

 beardfish_700.jpg

Bő órás az album, 10 tételben, és szépen csordogált is át rajtam, illetve az egyik fülemen be, a másikon ki, míg a vége felé (nyolcadiknak) érkezett egy negyedórás darab, amitől ugyan nem esett le az állam, de az elején egész kellemes volt az énekdallam (megjegyzem, hogy hangilag sokkal többet ad számomra a fickó mint Jon Anderson - Yes), majd ahogy haladt a dal, én egyre jobban figyeltem, és azt mondtam magamnak, hogy ez egész ok volt. Majd az utolsó két szám is lement hasonló reakciókat váltva ki belőlem, és akkor már azon tanakodtam, hogy gyanús, hogy nem 'pont az utolsó három szám a jó', hanem épp sikerült elkapnom a fonalat, és már esetleg érdemes volna újra próbálkoznom az elejétől. És lőn, úgy érzem működik. :D

És miután így év elején még nem árasztottak el az új lemezek (alighanem ez így is marad egy jó darabig), van esély rá, hogy sokszor neki fogok futni. Mert bizony, ha a középutassághoz (értsd: egy bizonyos hangulati komfortzónán ;) belül maradnak mindvégig) nem szokott fülemnek sikerül levedlenie az unalomérzetet, akkor rengeteg értékelhető történik errefelé. A hangszeresek soksok műfajba belenyúlnak, az egyik dal pl. igazi csörtetős heavy metal témával indít, amire aztán nem számítottam. Egyébként minimális számú hard rockos résztől eltekintve általában szelídebben fogalmaznak, és igen elegánsan is. Lásd pl. a gitárszólókat: nincs tekerés, de hallatszik, hogy a tudás bőven elegendő volna hozzá. Kiemelném még a kompozíciós készségüket, kiválóan felépítettek a számaik. A hosszabb daloknál is meg van mindennek a funkciója (amennyire én látom), és tudnak (nem szégyellnek) egyszerű(bb)en fogalmazni, ha nincs szükség többre. 

Persze ezt az élményt nem gondolom automatikus belépőnek magam számára a Yes rajongók klubjába. Ha mégis "kinyílt" volna előttem ezzel az a zenei világ, azért nem tartok az ízlésem földrengésszerű átrendeződésétől. Mert ha tudom is ezt értékelni, azért érzelmileg továbbra sem fog meg különösebben, csak az agyamnak kellemes. Úgy is mondhatnám, nem túl mélyen szántó/felkavaró zene az ilyen. Lehet pihentető, szórakoztató, abból pedig a legigényesebbek közül való, és ezért nagyon jóleső tud lenni az embernek. Ad feladatot az elménknek, hogy lekövessük a szelíd-szolíd hangulati áramlásokat. Viszont azt gondolom, hogy akkor leszek öregember, amikor ez lesz számomra a csúcs. Pillanatnyilag ettől nagyon messze állok, úgyhogy aggodalomra semmi okom. Ám örülök annak, hogy végre egy ilyen is lecsúszott a torkomon. Meg annak, hogy jó szívvel, elfogultság nélkül tudom ajánlani az eddigi lemezeket ismerőknek (nem fognak csalódni), és azoknak, akik sosem hallottak róluk, vagy akár ellenérzéssel viseltetnek irántuk, azt mondom: saját példám bizonyítja, hogy megérdemlik az esélyt!

 

Ha nem értenéd, hogy hogyan lehet egy kritika ennyire rövid és tartalmatlan, kérlek kattints ide!

 

Kiegészítés: Mára elérhetővé vált a limitált bonus cd-s változat. Először is, ÉRDEMES KERESNI! Másodszor, mi is ez? Korábbi idők demói, azaz majd 10 éves felvételek. Hát, nagyon más. Pont az a felszabadult zene a 70-es évekből, amit imádok. Van nem kevés fúziós hatás (jazz rock másnéven), így bonyolult ritmusok, idegtépázó dallamok. A hangszeres szekció bizony lényegesen virtuózabb, mint manapság. Az ének is jobban idézi a rockzene hőskorát. Igaz, hallani, hogy még kevésbé érett, kifinomult a srác hangja, de ide illik ez a nyersebb megközelítés. Ja, és nagyon nagy spektrumot fednek le a dalok, kb. mindegyik más stílus, a játékidő pedig egy óra fölötti. Én bizony senki helyében ki nem hagynám!

A bejegyzés trackback címe:

https://breakthesilence.blog.hu/api/trackback/id/tr827057825

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása